A történet ötven éve kezdődött. Amikor a család a Népstadionnal szembe költözött. A Vorosilov úti (ma Stefánia) ház ablakából történetünk szereplője csak lábujjhegyre állva érte fel az ablakpárkányt, hogy nézhesse a hullámzó tömeget, ahogy hetente a meccsre majd onnan hazafelé igyekeztek. Persze, hogy ágaskodni kellett. Hat évével annyit értett a fociból, hogy labdát kergetnek füves pályán, meg hogy össze-vissza ordibálnak felnőttek a lelátókon. Hamar megismerte a stadion belső életét is.

Édesapja pontosan a hatodik születésnapján kézen fogta, mondván: férfiember időben kezdjen meccsre járni, és elvitte élete első mérkőzésére. A pirosak játszottak a zöldekkel. Természetesen az eredményre már nem emlékszik, de arra igen: pontosan 45 percig kellett egy perecet elmajszolnia ahhoz, hogy kaphasson még egyet a türelemért. Aztán a második perec egy perc alatt "bevégeztetett" és következett a második félidő.

Telt hassal, a szófogadó jutalom ízével minden olyan szépnek tűnt azon a meccsen. Miként azt követően még számtalanszor. Minden találkozón kint volt, nyolcéves korától már a kortársakkal, többnyire "palánkjeggyel". Tudják, ott a Földtani Intézet ma is létező rácsai között préselték át magukat vagy 15 éves korukig.

Minden meccsen ott voltak. A balhékon is. Amikor a rend őrei jelenlétükkel inkább az összetűzést szították a szurkolók körében, mintsem a megbékélést. Kardlapozás, lónyomulás, gyűlölet és áldozatok. Megvert, megalázott szurkolók, valódi balhékeverők és ártatlan szenvedők. Mondom, közel ötven éve. Petárda, az nem volt, meg a vonatozást sem ismerték akkoriban. De a gyűlölet az izzott szépen. Minden táborban és főképp a rendteremtők ellenében.
Történetünkben most ugrunk húsz évet.

Amikor is a kis hatéves főszereplőből apa lett. És hát ő is -emlékezvén a férfivá érés egykori szép napjára - kézen fogta hatéves kisfiát, kiballagott az egyik rangadóra. A kisfiú is megkapta élete első-meccses -perecét. Pontosan 45 percet kapott ő is, hogy elrágcsálja a türelmi darabot. Erre azonban már nem kerülhetett sor. Történt ugyanis, hogy a kezdőrúgást követő harmadik percben a fölöttük levő negyedik vagy ötödik sor felől velőtrázó sikoly és egy tompa puffanás hangja keltett figyelmet a szurkolótársak körében. Elhangzott valami libázás meg majmozás is, a látvány megbénította a környékbeli nézőket. Ugyanis egy vastag falú literes borosüveg csattant egy vendégszurkoló fején. Kettéhasítva a koponyát és szilánkokká zúzva az italos üveget. A kifröccsenő vérből még vagy tíz sorral lejjebb is jutott. Az apában, a hatéves Gergővel - aki a látványtól sokkot kapott - több kép nem maradt. A gyerek életének első meccse lett az utolsó. Soha nem ment ki többet mérkőzésre. Az apa sem. Attól kezdve a rádión, majd a tévén keresztül követték a labdarúgás világát. Ennek immár 25 éve.

A harmadik nemzedék, a család legifjabb örököse hamarosan hatéves lesz. Apa és fia nem felejtették a több mint két évtizede átélt kegyetlen emléket. De hát lehet férfi meccsek nélkül? Foci nélkül? Pálya nélkül? Szurkolás nélkül? Önök hogyan látják, és mit tanácsolnak? Hogyan folytatódjon a sportbarát és focirajongó család ötvenéves története?

(A center megjegyzése: A szabadrugas.blog.hu szívesen helyet ad azoknak az írásoknak, - akár teljes névvel, akár álnévvel írják őket - amelyek nem huhognak, nem buhognak, nem anyáznak, nem apáznak, hanem gondolatokkal segítik épülésünket).