A világbajnokságról - így utólag - két dolgot emelnék ki. "Jogi" Löw, a német szövetségi kapitány nyolc éve van a helyén - és most nyert vb-t. (Németeknél ez az egyetlen mérce). Costa Rica csapatában pedig nyolc olyan játékos volt, amely abban a dél-amerikai csapatban szerepelt, amely bronzmérkőzésen maradt alul (igaz tizenegyesekkel) a magyar U20-as válogatottal szemben a korosztályos világbajnokságon. Nézzük először is ezt a témát. Hogy is állt föl akkoriban a húsz éven aluliak csapata?

Gulácsi Péter (0) – Lázár Pál (6), Korcsmár Zsolt (11), Szabó János (0), Kádár Tamás (4) – Gosztonyi András (0), Varga József (15) , Elek Ákos (20), Koman Vladimir (23)– Németh Krisztián (10), Simon András (0).

Jó focisták? Most is tudni, hogy azok. Válogatottak? Ki-be járnak a nemzeti csapatban. Vagy nem is veszik számításba őket. (A nevek után írtam felnőtt válogatottságaik számát). Egervári kapitány az egyiptomi vb-siker után azt mondta róluk, hogy nagy erejük az összeszokottság. Hát most már késő. Elszoktak egymástól.

Miért nem lehetett ezt a csapatot valamilyen módon együtt tartani?

Mert kapkodunk, mint Bernát a ménkűhöz.

Joachim Löw, akkor lett a német válogatott szövetségi kapitánya, amikor a magyar kispadról Lothar Matthäus távozott. Utána érkezett Bozsik Péter, Várhidi Péter, Erwin Koeman, Egervári Sándor, Csábi József, Pintér Attila. (Itt meg kell jegyezni, hogy Löw előtt akkor lett világbajnok a német válogatott, amikor Franz Beckenbauer hét, Helmut Schön tizenkét éven át volt szövetségi kapitány. Sepp Herbergerről ne is beszéljünk. A magyar aranycsapatot a berni döntőben legyőző mester 1936-tól - némi háborús kitérővel - 1964-ig irányította a nyugat-németeket).

Miért van ez így.

Mert a németek tervszerűen építkeznek. Mi pedig kapkodunk, mint Bernát a ménkűhöz. De miért kapkodunk?

Mert a magyar labdarúgás irányítói félnek. Nem is félnek. Rettegnek. Ez a fortélyos félelem bénítja meg a magyar futballt. A vezérkosok félelme átragad a játékosokra. Ezért vagyunk itt, ahol vagyunk.