Nem arról van szó, hogy Dzsudzsák Balázs (mint tudjuk zseni) berúgta a gólt a szabadrúgásból.

Nem arról van szó, hogy ez a magyar válogatott pontosan ugyanolyan körülmények között, mint elődei (kifütyült himnusz, ötvenezer ellenséges szurkoló) döntetlent ért el Bukarestben.

Arról van szó, hogy csapat lett.

Nem tudom, hogy Dárdai Pál miként tette ezt. De néhány ide-oda kóborló focistából egyetlen hét alatt masszív csapatot alkotott.

Bocsánat, hogy családi viszonyokat idézek. Az első félidő végén azt mondtam kedves páromnak, hogy "na a különbség az, hogy most nem a meccs utolsó öt percében, hanem az első félidő utolsó öt percében kapunk gól". Mire ő, focirajongónak nem nevezhető csaj, azt felelte:"Hülye vagy, nem látod ez egy másik csapat". Láttam. Csak nem mertem kimondani.

Igen. Kishitű voltam. Tegnap, írtam egy posztot, hogy a fene megegye, akkor sincs nagy baj, ha a románok ellen veszítünk. Ma meg itt ugrálok a tévé előtt, és örvendezek a döntetlennek.

Hihetetlen szerepe van a vezérnek.

A magyar csapat esetében több vezérnek.

A fővezérnek, a stratégának Dárdai Pálnak.

Király Gábornak, a védelem oszlopának.

Gerának, aki védekezett, támadott, mindenütt ott volt.

És a Zseninek!

De ne feledkezzünk meg a szurkolókról sem. Arról a csapatról, amely elment Bukarestbe és szurkolni merészelt.

Nem lett világverő magyar válogatott.

De lett egy magyar válogatott.

És ez a lényeg.

Kell egy csapat, mondta Minarik Ede a mosodás (Garas Dezső) a filmben.

Most van.