A hülyeség nem ma kezdődött. Pedig az ember ezt hinné, a Nagy Stadionépítés Kora találta ki. Nem 1993-ban döntöttek úgy, hogy muszáj megünnepelni azt a napot, amikor egy magyar csapat hat gólt rúgott az angoloknak és csak hármat kapott cserében. Ez történetesen egy november 25-i napon történt.

Ez a Magyar Labdarúgás Napja.

Ilyenkor régi és új focisták, megrendült képpel koszorúkat visznek egy ócska szoborhoz és fejet hajtanak...mi előtt is?

Önmaguk előtt? Az ősök előtt? Az örök labda fétise előtt?

Tudom, lassan már mindennek van napja. A joghurtnak és a leprának, a békének és a szerzeteseknek, az epilepsziának és az idegenvezetőknek...Miért ne lehetne a focinak. A Futball Világnapja lehetne olyan esemény emlékére, amikor az I. világháború idején a karácsonyi tűzszünet napján kikeltek németek és britek a lövészárkokból a francia földön, a senki földjén mérkőzést játszottak. Állítólag 3:2-re a németek győztek. Aztán mindkét csapat visszamászott a vonalak mögé és tovább lőtte egymás.

Világnap nem lett ebből. De egy remek hirdetés. Sainsbury's, a nagy brit kereskedelmi lánc az idén ebből készített spotot.

De mit is ünnepelünk mi tulajdonképpen? Azt, hogy valaha ment a foci? Vagy azt, hogy már nem megy, ezért temetjük?

Azt képzelem, hogy ha van már foci-napunk, akkor ez a futball szakma napja. Eszmecserék, kerekasztalok, szakmai vélemények ütköztetése. Meghívott előadok. Taktikai modellek, bemutatók.

De koszorúk?

Egyszer volt egy magyar foci, nyugodjék békében?

Ezt azért mégsem...