Közel azonos képességű válogatottak. Hét gól. Most kikaptunk. De sokkal több kellene belőle.

Nem a vereségből. A tét nélküli, barátságosnak nevezett meccsekből.

Mi volt valamikor? Az aranykorban.

Magyar-angol 6:3. Kilenc gól.7:1. Nyolc gól. Magyarország-Svédország 4:2. Hat gól. Svédország-Magyarország 3:7. 10 gól. Magyar-osztrák 4:3. Hét gól. Jó, ez még Puskásék idejében volt. Meg győztünk. De mi volt ezeknek a tétje? Az, hogy nyerjünk. Vagy az ellenfél számára, hogy ők nyerjenek.

Voltak barátságos meccsek később is. Például tavaly májusban. Magyarország-Dánia 2:2. Négy gól.

A finnekkel is először barátságosan mérkőztünk, (2:1 ide), s csak utána jöttek az EB selejtezők.

A modern fociban túl sok a tétmeccs. Kijutunk. Bejutunk. Kiesünk. Hányadikak leszünk. Túl sok a tét a válogatottak és a klubcsapatok számára. És a játékosok számára. Ilyen kupa, olyan kupa. Negyeddöntő, elődöntő. Az egyiken túl vagyunk, jön a másik. Harapás, rúgás, könyöklés. Csontzene. Betonvédekezés. Megszálljuk a kapunk előterét. No pasaran! Nem törnek át. Háború.

Kellenének barátságos válogatott meccsek. Ahol kockázat nélkül ki lehetne próbálni játékelemeket. Ahol be lehetne dobni a fiatalokat. Kevergetni a csapatot. Jó volt látni, hogy a görögök ellen milyen lendülettel szállt be Kalmár Zsolt. Mi lenne, ha egyszer ha Kalmár Mervo Bencének passzolhatna, mint az U-ban.

Jó kis meccs volt a görög-magyar. Kikaptunk. Lehetne sopánkodni, hogy visszaestünk a d.e. (Dárdai előtt) időkbe. Megint vesztettünk a végén. Megint a védelem hozta össze a vesztes gólt. De inkább örüljünk, hogy Lovrencsicsnek alkalma volt gólt lőni. Kalmárnak gólpasszt adni. Németh Krisztiánnak duplázni.

Van a környéken néhány jó kis csapat. Magyar-szerb, magyar-horvát, magyar-bosnyák, magyar-osztrák, magyar-ukrán, magyar-román, magyar-szlovák lehetne úgy is, hogy ne vérre menjen. Bár a magyar-román barátságos mérkőzés esetében ebben annyira biztos nem vagyok...