Most néhány napig-hétig az olimpiáról fogok írni. De előtte elbúcsúzom Király Gábortól. Szia Gábor. A sok hülye a mackónadrágodat emlegette. Én téged. Te vagy a lángoszlop (Petőfivel). Pusztában bujdosunk, s te maradtál (na és Gera Zoli) a lángoszlop, aki a focit elvezethette volna Kánaán felé. Hát nem vezetted el. Csak egy kicsi ligetig. De már ez is valami volt. A magyar focinak korszakai vannak. Sárosiék, meg Puskásék, meg Alberték, meg Détáriék, most először lesz ez a korszak egy kapusról elnevezve. Emlékszel, Király Gabiékra? - kérdezik majd következő generációk az akkori falábúakat figyelve.

Gera Zolitól is megkérdezte a szövetségi kapitány (olvasom), hogy meddig még? Gera azt mondta: hajrá. Előre. Csináljuk még. Ez mentalitás. Mint a pályán. Már nem ugrik szaltót, csak ez a különbség. A jövő generációk még Böde Danit is emlegetik majd. Van valami közös ebben a három emberben. Király-Gera-Böde. Három rendes ember. Azt hiszem a foci-tudás mellett ez emeli ki őket a magyar labdarúgás közegéből. Az emberség. A megbízhatóság. Furcsa. a régi nagyokról olyan legendák szóltak, hogy kiket ittak asztal alá (vagy kik itták őket ugyanoda), kik csempésztek ezt azt, kik zsugáztak hajnalig, ki volt nagy vagány...A mi mostani legendáinkról, lángoszlopainkról akkor, amikor az egész fociban alig pislákol valami fény, az mondható el: rendes fickók.

Most pedig elnézést kérek az OTP Ligától, az NB II-től, a Groupama Arénától, az ustawkától (a szurkolói csoportok szervezett bunyójától, ha valaki nem tudná), megyek olimpia-nézőben.

Van élet focin kívül is.