Mi macsók a büntetőpárbajban kétszer hasba lőjük a kapust. Ők, a csajok mind az ötször bevágják. Mi macsók remegő lábbal elbukjuk 14: 10 után a 15 találatig menő világbajnoki csörtét, ők, a csajok beviszik a győztes tust. Mi, macsók úgy megyünk ki a dobókőrbe, hogy kezünk-lábunk elgyengül, ők a csajok életük formájában a bronzig hajítanak. Mi macsók csak a többiek hátát nézzük a kajak-kenu-pályán, ők hasmenéssel is győznek.

Mi macsók egymást próbáljuk minél jobban, minél változatosabb módon leordítani, kigúnyolni, fölényes pofonkákkal megsemmisíteni a politika porondján. Közben a világ három legerősebb országában nő vezeti (vagy vezeti majd a kormányzatot). De a kisebbeknél is. Most éppen - ha nem is beszélünk már Indira Gandhiról, Golda Meirről, Benazir Bhuttóról, Isabell Peronról - Lengyelországnak, Lettországnak, Litvániának, Horvátországnak női vezetője van.

Hol vagyunk mi ettől?

Mi macsók focimeccsre (nem) járunk. Ők, focimeccsre nem járnak.

Pedig talán ez lehetne a magyar labdarúgás aranytartaléka. A nők, a stadionokban.

Az ő szeretetük, az ő lelkesedésük, rajongásuk, keménységük, kitartásuk vihetné előre a válogatott csapatot. És a klub csapatokat. Nyissuk ki a stadionokat a nők előtt. Jöhessenek be féláron, negyed-áron. Töltsék meg a lelátókat. Szurkoljanak.

Addig, mi macsók, hülyére verjük egymást a Népligetben.