Ha nem a nagy Bognár lenne a kis Bognár papája, akkor a kis Bognár nem 25 évesen került volna a válogatott keretébe. De a nagy Bognár a kis Bognár papája, ezért a kis Istvánnak el kellett szenvednie mindazt az ellenszenvet, amit egyes edzők, szövetségi kapitányok stb. édesapja iránt éreztek. Ezenkívül, mióta a nagy Bognár a Nemzeti Sport tótum faktuma a kis Bognárt még komolyabb hátrányos megkülönböztetés sújtja. A papa nem dicsérgethette a sportlap hasábjain, mert mégis elég hülyén fest, ha a nagy Bognár azt írja a kis Bognárról, hogy a forduló játékosa volt. Nem is írta.

Pedig a kis Bognár egyre jobb. Körülbelül két-három éve benőtt a feje lágya. A pályán is megokosodott. Tulajdonképpen mindent tud, amit egy igazi középpályásnak tudnia kell. Fizikailag kellene egy kicsit erősödnie. Bár ebben is halad szépen előre.

Szinte már olyan, mint Nagy Ádám. Akiből észrevétlenül a Mérce lett, akihez a válogatott tagjait hasonlítani kell. Mert (reméljük nem egyelőre) az olasz elemzők olyan dolgokat írnak le a volt fradistáról, amilyet utoljára anno a fiatal Dzsudzsák Balázsról írtak a hollandok.

Azt hiszem, hogy egy Nagy Ádám, Bognár István kettős nagyon sokat lendíthetne a magyar válogatott játékán. Két rafinált, rámenős, értelmes, gyors, kapura is veszélyes fiú. Két olyan labdarúgó, akinek esze van. S mostanában a középpályán játszanak világszerte az okosok.

Ha én a Storck lennék, biztosan kipróbálnám őket együtt.

És lehet, hogy ki is próbálja.

Ez a Storck tud meglepőket húzni.