Azt mondják, a bíróval nem kell foglalkozni. Ő olyan tartozéka a pályának, mint a kapufa, vagy a szögletzászló. Csak hát a szögletzászlótól ritkán lesz ideges az ember. Sopronba nem mentem el. Sopron messze van ahhoz, hogy meccsre járjon Szentendréről az ember. Maradt a karosszék. A Diósgyőr-meccs.

Az újságból (na, jó az internetről, de ez is újság) tudtam meg, hogy a Fradit elpáholták a szombathelyiek. A csapat kiállítások miatt kilenc, majd egy sérülés miatt nyolc emberrel játszott. Van ilyen. Másutt is. Mivel nem láttam a meccset, a tévé sem közvetítette, nem tudom, hogy Solymosi játékvezető miként működött. De - legalább papíron - meglehetősen soknak tetszik a tíz sárga lap. De még az a hat darab is, amit a Vasas, meg amit a Diósgyőr-Vidi meccsen osztogattak. Ez utóbbin a világhíres, csodabíró Kassai fütyürészett. Mint egy rigó. Be nem állt a sípja.

Volt olyan tíz perc, amikor nyolcszor szakította meg a játékot. Összeért két könyök, már szabadrúgást adott.

Thomas Doll Fradi-edzőt egyre többször zavarják fel a lelátóra. Ő ugyanis az élharcosa annak, hogy a játékvezetők mérsékeljék magukat, hagyják a játékosokat játszani.

Érdekes módon a derék Kassai alig észrevehető, ha egy rangos nemzetközi találkozón dirigál. Szerényen meghúzódik, nem avatkozik a kisebb csetepatékba. Ennek is köszönheti, hogy számos nagy meccsre jelölik bírónak. De ha ott úgy, akkor itt mért így?

Azt hiszem, hogy a magyar játékvezetők idehaza színjátékot adnak elő. Eltölti őket saját fontosságuk tudata, s ennek megfelelően viselkednek. Szinte provokálják a nézőteret. Az a megfigyelésem, hogy játékvezetés szempontjából általában hátrányban van a hazai csapat. Mintha derék sípmestereink azt élveznék, ha fújól a lelátó. Különös ízlés....