Egy ideig nem jelentkeztem a bloggal. Mert írtam egy könyvet. De most, amikor még a szentendrei piacon is a fociról beszélnek a méz-, rebarbara- és tojásárusok, újra kedvem van szólalni. Ha már a kecskesajtos asszony is kifejti a véleményét. Jó. Ez meglehetősen sarkított véleménye volt. Néhány szavas összefoglalója annak, amit a csalódott szurkolók az andorrai lelátón harsogtak. Ugyanakkor azoknak a szerencsétlen fanatikusoknak még egy rakás pénzt is ki kellett fizetniük azért, hogy közvetlen közelről végignézzék a magyar válogatott produkcióját.

Volt azonban valami, amiről nem nagyon beszélt senki. Arról a csodálatos ajándékról, amelyet a magyar labdarúgó válogatott adott Andorra népének. Nemes gesztus volt. Csak a pályára kellett pillantani, amikor a játékvezető lefújta a mérkőzést. Ölelkező férfiakat lehetett látni. Összeboruló focistákat, a közönség soraiba dobot mezeket. Miközben a magyar szurkolók a válogatott dresszt parancsolták le a csapat tagjairól.

Nem tudom, Andorrán van-e villamos? De ha leenne, biztosan leállítják éjjel (ami tudjuk sohasem ér véget) és kék-sárga-piros lobogós szurkolók menetelnek a síneken éltetve nagyszerű csapatukat. Csodálatos élménnyel ajándékoztuk meg egy kis ország lelkes és kitartó rajongó táborát. Mert kitartóak, az egyszer biztos. Tessék elképzelni milyen érzés folyton kikapni. Mondjuk Észtországtól. Eddig tizenegyszer találkoztak és az észtek tizenegyszer elkalapáltál őket. És összesen 26 gólt rúgtak nekik. „Jaj istenem, már megint az észtek” - mondták a jó andorraiak. Mint mikor nekünk mondjuk a portugálokat sorsolják ki Christiano Ronaldoval.

De most mi megajándékoztuk ezeket a szegény embereket egy boldog estével és valószínűleg jó néhány boldog nappal.

Jó, de mi lesz a csapatunkkal?

Most aztán szinte szó szerint se ingünk, se gatyánk.

Eljutottunk a zérópontra.

Ha azt vesszük, hogy Andorra a világranglista 186. helyezettje. Akkor a magyar válogatott a teljesítménye alapján a 187.

És innen az út már csak felfelé vezethet.

Azt mindenki eddig is tudta, hogy nem leszünk ott a világbajnokságon. Tudtuk a sorsoláskor. Tudtuk a Feröer elleni döntetlen után. Semmi meglepő. Nem kell kétségbeesni. Én például nem rúgnám (még) ki Storckot. Hadd kísérletezzen. Hadd kotyvasszon. Játsszon meccset a fiatalokkal. Tegye a csapatba Csobot Kevint, Szoboszlait, Cserniket. Hívja be Futácsot és Nikolicsot. Keverjen, kavarjon. Hátha kijön belőle valami.

Az jó jel, hogy Dzsudzsák sírt. Éppen ideje volt. Este, egyedül a szobájába talán elgondolkodik rajta, hogy van még négy-öt jó éve. Ideje lenne kezdeni valamit a tehetségével.

Az is jó, hogy Storck helyzete megrendült. Lehet, hogy leül, egyedül, iszik egy kávét, és feltesz magának néhány kérdést. Biztos, hogy ilyen sokat érek? Biztos, hogy helyes taktikával küldöm ki a csapatomat? Biztos helyes a 4-1-4-1 felállás? Biztos, az a nyerő, ha a felezővonal tájáról felívelgetjük a labdát a magányosan birkózó középcsatárra? Mindenesetre gondolkodni kezd. Mert az elmúlt mérkőzések során nem látszott, hogy kitalált volna bármit is.

Azt mondják, hogy a fuldokló akkor menekül ki az örvényből, ha hagyja, hogy az lehúzza a fenékre, és ott rúgja el magát oldalra.

Hát most leértünk.

Ebben a brutális helyzetben az a jó, hogy már nem érhet senkit csalódás.

Meghalt a remény.

Tehát a legeslegkisebb siker is már a felfelé vezető út első pici szakaszának tűnik.