Ezt most nagyon jó világbajnokságnak tartják a világ minden részén. Szakértők, szakírók szerint szép játék folyik a pályán. De mi is a szép? Ilyenkor általában egyéni megmozdulásokat sorolnak. Távolról lőtt gólt. Fantasztikus védést. Remek elfutást. Káprázatos cselsorozatot.

Pedig ami szép, az a játék. A csapatmunka. A megvalósult taktika.

És szép az ilyen világbajnokság sors szerűsége. Különösen most, az egyenes kiesés szakaszában. Egy kihagyott helyzetet nem lehet megismételni. Egy elveszített pontot, nem lehet visszaszerezni. A vereség vereség marad. A győzelem győzelem.

Kiemelkednek új sztárok. Elbuknak régi hősök.

És talán ezért nem nézik a világbajnokságot a nők.

A nők számára a dolgok nem kerülnek kontextusba. Nincs érzelmi kötődésük. Nem érzik át (talán még Madridban és Barcelonában sem), hogy most brazil szárazföldön a Spanyol Armada bukott el. Hogy Anglia lovagjai estek le lovaikról a tornán. Nem érzik át, hogy a magányos portugál hőst, Christiano Ronaldót éppúgy meg lehetne siratni, mint Leonardio Di Capriot, mikor elnyeli a tenger.

A férfiak lelkesen nézik a női kézilabdát. Jó alakú lányok kis gatyában futkároznak a pályán és remekül csatáznak egymással.

A nőket viszont csak ezért nem érdekli a foci. Fütyülnek arra, hogy jó alakú fiúk, kis gatyában - és most már izmaikat szépen kirajzoló szűk mezekben - szaladgálnak és remekül csatáznak egymással.

Nem érdekli őket a pankráció sem. Pedig van ebből nem kevés. Igaz, a jelenkori futballra inkább a férfiatlan, vinnyogó játékosok a jellemzők. Hol van az a férfi-ideál, amely annak idején rezzenéstelen arccal tűrte a fájdalmat? Most stopper-órával mérhető, hogy egy-egy csapat tagjai hány percet töltenek a gyepen hason.

Nem a nők nem kíváncsiak a szép játékra.

És, ha jobban belegondolunk, akkor nekünk se tetszene semmi, ha nem volnának emlékeink, ha nem lenne viszonyítási alapunk, ha nem tudnánk semmit arról a receptről, aminek alapján egy jó taktika készül...