Dzsudzsák Balázst látom a legtöbbet a magyar focisták közül. Mostanában minden héten kétszer. A sporttelevízió - gondolom részint anyagi okokból, részint azért, mert nézettséget szeretne generálni - a holland bajnokság és a PSV Eindhoven meccseit vette meg. Így aztán a mi kedves Balázsunk állandóan ott fickándozik a nappalinkban.

Nagyon jó nézni őt. Ma például kifejezetten élveztem, hogyan mérgesítette fel kirendelt védőjét az ausztrál Wilkshire-t, a Twenteből, akit a végén már ki is állítottak. Jó nézni Balázst. Igen, ez teljesen más dolog, mintha csak az újságban olvasnék a teljesítményéről. Ha azt olvasom egy tudósítótól, hogy a magyar játékos a Fiorentina elleni vesztes meccsen egyedül emelkedett ki a holland csapatból, akkor arra gondolnék, elfogult volt a riporter. Most a saját szememmel láttam: így volt. Mint ahogy a mai meccsen is - különösen az első félidőben - villogott. Azt is meg lehetett figyelni, hogy Sef Vergoossen edző az oldalvonal mellett, hátravontan játszatja Dzsudzsákot, és ezért nem is lesz lehetősége gólpasszra, góllövésre. Elhinném ezt egy újságírónak? Nem.

Hatalmas dolog ez a tévébőség. Régi sztárjaink egyszerűen csak eltűntek az életünkből. Kiprich 1993-ban holland bajnok, 1991-ben, 1992-ben, 1994-ben, 1995-ben holland kupagyőztes volt. Éreztük ennek jelentőségét idehaza, tizenvalahány évvel ezelőtt? Dehogy. Újsághír volt csupán. Détári Döme az Eintracht Frankfurtban, vagy Nyíl az Ausztria Wienben távoli fantomok voltak. Pedig milyen jó lett volna látni őket akkor ott, a külföldi pályákon.

De ne búsuljunk.
Örüljünk a kis Balázsnak.