Először is, mert itt játszik Muhamad Besić jobboldali védekező középpályás a Fradiból. Ő az egyetlen "magyar" a világbajnokságon.

Másodszor, de nem másodsorban azért, mert a bosnyák válogatott kijutása a világbajnokságra olyan csoda, mint a legkisebb fiú története a mesében. Besić 1992 szeptemberében született. Ugyanennek az évnek májusában menekültek el szülei Németországba Boszniából, ahol a balkáni háborúnak 100 ezer áldozata volt. A bosnyák csapat másik remek játékosának Vedad Ibiśevićnek szinte a teljes családját kiirtották abban a hónapban, amikor a Besićek elhagyták az országot. Vedad most a Stuttgart játékosa és Bosznia válogatottjának 9-es számú mezét viseli. Edin Džeko, Bośanski dijamant (a Bosnyák Gyémánt) az egyik legnagyobb sztár, még Jugoszlávia szétesése előtt került egy cseh csapathoz játszani. Megúszta a háborút, de most visszatért hazája válogatottjához. Miralem Pjaniċ támadó középpályás szülei a háború elől Luxemburgba menekültek. Luxemburg csapata helyett ő is a bosnyák tizenegyet választotta. (Lehetett volna olasz is, most az AS Romát erősíti). Aśmir Begovič, az egyik kapus négy éves volt,, amikor a családja a háború sújtotta Trebinjéből a Stuttgart melletti Kirschhausenbe menekült...
Minden játékos egy-egy történet.
Emlékesztető arra, hogyan zilálta szét a háború a jelenlegi Bosznia területén élő szerb, bosnyák és horvát családokat. Az egy nyelvet beszélő, azonos etnikumú görögkeleti, moszlim, katolikus vallású családokat.
A feszültség még mindig megvan. A háború emléke még nem halványult el. Bosznia lakói kezdetben Szerbia, Horvátország és Bosznia sikeréért szurkoltak. A boszniai szerb tévé nem közvetítette azt a mérkőzést, amelyen Litvánia ellen megszerezte csoportjának első helyét a válogatott csapat, s így közvetlenül kijutott Rioóba. (Egy órával később közölték csak az eredményt).
De most viszont már úgy tartják, hogy az ország egyetlen intézménye a válogatott labdarúgó-csapat, amely a nemzeti egységet képviseli.
Hát ezért: hajrá Bosznia!