Eddig rendben volnánk. Dárdai négy pontot begyűjtött a hétből, amit ígért.

De a további hármat pénteken kell.

Mit kell? Muszáj.

Szerintem ezen múlik a következő évek magyar válogatottjának a sorsa. Egyrészt azért, mert az interneten barangolva nagyon felerősödtek azok a hangok, amelyek azt mondogatják, nem lesz az egészből semmi. Dárdai sem jobb, mint Pintér volt. Mit óvatoskodik ez az ember. Miért kéri a szurkolókat, hogy harminc perc után ne kezdjenek fütyülni. Szabad országban hadd legyen szabad balhézni, ha egy szabad ember balhézni akar. Mi ez itt diktatúra?

Mi az, hogy körbemegyünk a stadionban a nézőket köszönteni akkor is, ha kikapunk? Aha, teli a gatya.

Szóval erősödnek ezek a hangok. Jó lenne elhallgattatni őket. Játékkal.

Másrészt, ha nem győzünk, Dárdai visszamegy a Hertha 15 évesei közé. Agyő. Aztán az MLSZ keresgélni kezdhet megfizethető külföldi kapitányokat. Pedig Dárdai volt ebben az évben a legjobb dolog, ami a magyar labdarúgásban történt.

Harmadrészt nem jutunk tovább. A finnek elleni vereség után, szétzilált lélekkel, széthulló csapattal, kapitány nélkül semmi keresni valónk sem lenne Európa legjobb 24 csapata között.

Úgyhogy nem a bukaresti meccs volt a döntő.

A pénteki lesz az.

Ha nagy szavakat akarok használni: élet-halál harc.

Persze az egész csak foci.

Dehogy.