Most kiderült, mennyi rengeteg rendőr van. Jut belőlük arra, hogy a Népligetben az ultrákkal csatázzanak. Meg arra is, hogy az országúton gyalogló menekülteket kísérgessenek. Csapataik a déli határon is harcban állnak a migránsokkal, nehogy már azt higgyék, ez az ország tejjel mézzel folyó Kánaán a számukra. (Csak mellékesen: lehet, hogy a hozzánk behurcolt srácok egyike-másika focisztár lesz majd. Németországban).

Voltak rendesen a Fradi arénán belül is. (Így nevezem, nem csinálok reklámot egy biztosítónak). Ha jól érzékeltem, belül nem volt olyan balhé, ami miatt megkapnánk a stadionbezárást a Ferröer és a görögök ellen. És nem volt igazi foci sem. Én csak ámulok-bámulok. Ez is dicséri a csapatot, meg az is. Azon a meccsen, amelyet én láttam egyetlen egy (1) lövés veszélyeztette a román kaput. Úgy látszik elhitte a csapat - a szövetségi kapitánnyal egyetemben -, hogy mi így szoktuk csinálni a románokkal. Egy lövés egy gól. Anno volt egy Hrutka, aztán egy Dzsudzsák szabadrúgás. És zutty. Bemegy.

Hát most jól megcsináltuk. Megyünk az észak-írekhez. Ők pedig duzzadó kebellel és önbizalommal várnak minket. Merthogy csoportelsők! Merthogy csoportelsők is szeretnének maradni. Eddig az volt a képlet, hogy kimegyünk (akár egy románok elleni döntetlen meccs önbizalmával), és tönkrezúzzuk őket. Beledöngöljük ezt az ellenünk Pesten félreértésből győztes gárdát a fűbe. De hoppá! Abban a fűben nem nyuszik ülnek.

Szóval nehéz lesz. Nagyon nehéz. Ezzel a magyar catenaccioval (talán így írták annak idején az olaszok beton-védekezését) most nem lehet operálni. Az észak-írek angol focit játszanak. Úgy brusztolnak mind, mint Böde Dániel. Tíz Böde jön majd csapatunk ellen, amelyben egyetlen egy sem játszik.