Magyar-román. Döntetlen. A két hosszabbításnak is vége. Már csak a büntetők döntenek...Illetve döntenének. De a hosszabbítás utolsó két másodpercében az előretolt magyar csatár int: a fejére kéri a labdát. És kapja a 16 számú játékostól. Bólint. Gól. Győzünk.

Ott vagyunk az Európa-bajnokságon.

Persze. Ez nem a foci. Ott az utolsó másodpercben nem gólokat lőni, hanem kapni szoktunk. Ez a futsal.

Magyar-román 4:3. Mégis felold valamit. Letörik a jégburok a szívekről, szétrobbannak a mellkast szorító abroncsok. Tovatűnik a balsors, ami régen tép. Nem a végzet sújtja nemzeti csapatunkat, még akkor sem, ha ez a tegnap este győztes gárda kicsi pályán, de mégiscsak lábbal kergeti a labdát.

Be kellene íratni futsal tanfolyamra a magyar labdarúgó válogatottat.

Hogy csinálják?

Azt hiszem a futsal meccs végén lihegő Drót nevű játékosnak (aki a győztes gólt fejelte) volt igaza: "Nem mi vagyunk a világ legjobb csapata, de a pályán a szívünket is kitesszük a győzelemért."

Már át akartam kapcsolni egy másik sportcsatornára. Futsal. Ugyan már.

Most köszönöm. 2015. egyik legszebb estéje volt.