Nem megy. Kilencven percen át néztem a Schalke-Werder Bremen meccset, és lestem, kap-e néhány percet Kleinheisler. (Két másodpercig láthattam fehér-zöld mezben, megkülönböztetett trikóban, amint az oldalvonal mellett kocog a többi cserejátékos között). Eközben életem párjának annyi élvezett jutott, hogy megkérdezhette: mit jelent a csapat nevében az, hogy Werder? Én meg azt feleltem figyelmesen, hogy gőzöm sincs. (Ma utánanéztem, folyóágak közötti szigetet jelentett az ős-germánban). Előtte lévő két órában meg Husztit figyeltem az Eintracht Frankfurt fekete mezében.

Nem megy, hogy egyszerre legyen jó szurkoló-lelkünknek és ugyanakkor figyeljünk arra, hogy szeretett társunk megkapja a maga Szerelem tálalva és Murdoch nyomozó adagját.

Szóval most Bundesliga-napok kezdődtek. Stieber és Szalai, Huszti és Kleinheisler show. És persze a Dárdai-Hertha. Szombat és vasárnap foglalt. Mi lesz, ha beindul a Palermo Balogh-gal? És mi van, ha igazak a pletykák és Nagy Ádám egyszer csak felbukkan a Chelsea-nél? Változtak az idők.

Egyrészt egyre több bajnokság meccseit közvetíti a televízió. Másrészt megszaporodott magyar focisták száma a világ elit bajnokságaiban.

Remélem egyre több magyar háztartásban válik tarthatatlanná a helyzet. Egyre több hét végét, vagy ( a kupák miatt) keddet, szerdát és csütörtököt vesz igénybe a meccs-nézés. Mert ez nem jelent más, minthogy "fiaink harcban állnak".

És hát persze ott az Európa-bajnokság. Valamint (mivel nemcsak fociból áll a világ), hamarosan olimpia. Azt ugyanis leszögezem, nekem bármely Barcelona-Real Madrid meccsnél sokkal nagyobb élvezetet jelentene, ha vörös hajú ifjú barátom akárcsak tíz percen át kergeti a labdát a brémaiak mezében.