Ennek a magyar-horvát meccsnek a legnagyobb meglepetése nem a döntetlen, nem a magyar csapat, nem egy kiugróan teljesítő játékos volt. Hanem a közönség. Ilyen folyamatosan zengő szurkolást még nem lehetett hallani az elmúlt évtizedek válogatott meccsein. A közönség moraj eddig hullámzó volt. Általában a mérkőzés első negyedórájára szorítkozott. Aztán fokozatosan átadta helyét a csöndnek. Amit csak a szotyik héjának percegése, egy-egy füttyszó, bíró-hülyézés szakított meg. A magyar szurkoló általában nem szokott olyan hangulatot teremteni, mint a német, az olasz vagy a spanyol. Magatartása inkább a britekéhez hasonlít.

Ez most, nagyszombaton alaposan megváltozott. Lehet, hogy szerepet játszott a dologban az a drapéria, amivel a magyar válogatott tagjai körbe sétáltak a pályán?

"Köszönjük! Nélkületek nem sikerült volna az EB-kijutás."

Akárki találta is ki. Jó gondolat volt. Végig a meccs alatt azt lehetett érezni, hogy a nézőtéren ülők és a pályán játszók között létrejött valami hátgerinc-bizsergető pozitív áramkör.

Kilencven perc hajtás odalent, kilencven per buzdítás idefönt. Így születik a futball-szerelem. A rajongás.

Kilencven perc hajtás még nem elég a boldogsághoz. Ahhoz pontosabb labdakezelés, pontosabb lövés, rafinált támadásépítés is kell. De a pályán jól látszódó akarat már tökéletessé teheti a szurkolást.

Rajtunk nem múlik. Átalakulunk. Átbucskázunk a fejünkön, mint a mesében és NÉZŐKBŐL SZURKOLÓKKÁ VÁLUNK.