A Fradi női futball csapatának edzője. Eddig nem tudtam róla. Az MLSZ külföldi megfigyelője. Ezt pláne nem tudtam róla. Az, hogy „Ezt egy életen át kell játszani”, azt tudtam róla. Énekes.

Reménytelenül amatőrnek gondolná az ember. Pedig igazán profi szakember. Elment januárban Belgiumba, hogy jegyzeteket készítsen arról, hogyan edzenek a belgák. A Germinal Beerschot csapatánál - a belga bajnokság negyedik helyezettjénél - töltött el egy hetet. Érdekes dolgokat figyelt meg.

Például: minden játékos visel egy „polár övet”. Egy olyan szerkezetet, amely folyamatosan rögzíti, a nap minden szakaszában, a játékos életfunkcióit. A jeleket a sportorvosi stáb elemzi. (Éppen tegnap írtam fiatal focisták hirtelen haláláról. Ez az öv ahhoz hasonlatos, - csak éppen kényelmesebb -, ahogy minálunk „közembereknél” a napi vérnyomás változását figyelik). A focisták csak akkor veszik le, ha fürdenek. Fiatalemberekről lévén szó, bizonyos érzelmileg felfokozott helyzetekben is méri a funkciókat. Elvégre a szex is van akkora emocionális és fizikai kihívás, mint egy meccs.

Hevesit az edzéseken meglepte, hogy éppolyan intenzitással fociznak a futballisták, mint a meccsen.

Hát, hogyha meglepte, az azt jelenti, hogy a Fradinál -és az általa ismert csapatoknál - nem.

Megfigyelései közé tartozott az is, hogy a nagy intenzitású edzésmunka kellős közepén a Beerschot játékosai elkezdtek „cicázni”. Körbeálltak két focistát, akik megpróbálták elvenni a labdát a többitől, akik egymás között passzolgattak. Vagyis, a kemény edzés után játszottak.

Minden edzés, más volt. Szerintem ez a legfontosabb megállapítása. Nem akadt egyetlen egyforma rutin-foglalkozás. Másfajta terhelés. Különbözött a kemény gyakorlatok és a laza játszadozás aránya.

Annyira magától értetődőnek tűnik mindez. Vagy mégsem az?