Bizony, bizony, eljön majd az idő, amikor a söröző pultját támasztva az emberek meghatottan mondják majd: emlékszel Dzsudzsira? Vagy Rudolf Petire. Vagy Nemanjára. Vagy Böde Danira. És Tőzsérre, a hatalmas bombáira. Persze meg a Juhász Roli. Nemcsak mindig a helyén volt, de szögletből is micsoda gólokat fejelt....

Ez jutott az eszembe, amikor olvasni kezdtem Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík című regényét, amelynek nosztalgikus, idealizált hőse Kese, a Törőcsik, aki ugyebár táncolni szokott. Van az a mondás, hogy nincsenek régi viccek, csak öreg emberek, egy újszülöttnek minden vicc új.

Minden korosztálynak megvan a maga nosztalgiája.

Nyilasi és Törőcsik idején az emberek azért sopánkodtak, hogy ezek a fiúk nem az igaziak. Bezzeg azelőtt Albert Flóri, Göröcs Titi...Alberték idején : emlékszel az Öcsire, meg Kocsis Kockára? És a Bozsik Cucu?

És ha az ember veszi magának a fáradságot, bemegy az Országos Széchenyi könyvtárba és a szabad polcokról lekapja a sportújság aktuális számait, vagy a vezető napilapok sportrovatait lapozgatja, akkor azt kell látnia, hogy a szakírók szerint mindig az volt rossz, ami éppen volt...

Ezzel persze nem azt akarom mondani (hülye is lennék), hogy a világszínvonalhoz képest nem folyamatos lecsúszás a magyar foci története. És azt se akarom mondani, hogy nincs remény, a jövőben is szánkázunk majd lefelé. Az azonban tény, hogy azok, akik most könnyes szemmel beszélnek és tisztelettől reszkető tollal írnak Nyilasiékról, Törőcsikékről, annak idején csöppet sem voltak elájulva értük...Így nő a MÚLT dicsősége.