Elég kétséges.

Akkor miért ez az ideiglenes, lebegő státusz?

Mert Kisteleki elégedetlen.

Próbáljuk megfejteni. Annak alapján, amit mond. Azt mondta: találni kell egy szakembert „aki tapasztalata, tudása alapján alkalmas hosszú távú stratégiai terveink, fejlesztési elképzeléseink megvalósítására.”

Vagyis Várhidi nem ez a szakember.

Ezt mondta még Kisteleki: „részben a német szövetséggel folytatott gyümölcsöző tárgyalások eredményeként - lehetőség nyílhat arra is, hogy ( Várhidi) versenyképes európai szintű edzővé váljon”. Német szakemberek jönnek Magyarországra és segítenek a szövetség struktúrájának, a magyar futball körülményeinek átalakításában. Az elnökség elfogadott egy jelszót is: "tudást kell hozni a magyar labdarúgásba." "Ez a tudás nincs jelen a magyar futballban, ezért importálni kell.”

Igaza van Kistelekinek? Igaza van.

Hogyha Várhidi Péter szövetségi kapitányi teljesítményét - rokonszenv nélkül - értékelni kell, akkor ennek lényege: talált játékosokat, de nem talált játékot.

Összerakott egy fiatal, tehetséges gárdát, kialakított egy jó közösséget. De ez a magyar válogatott taktikailag éretlen. Minden meccsen mást játszik. és minden alkalommal annyit, amennyit az ellenfél hagy neki. Várhidi - egyelőre még - nem stratéga.

Ezt mutatja eddigi edzői pályafutása is. 1997-ben átvette az Újpestet, és rögtön bajnokságot nyert. 1998-ban harmadikok lettek. 1999-ben tizedikek. Menesztették, átment a Videotonhoz . Első évében sikeres volt, a székesfehérvári csapat a korábbi tíz év legjobb teljesítményét produkálta, az 5. helyen végeztek. A következő idényben csak bukdácsoltak. Leváltották. 2003-ban a másodosztályú Nyíregyháza szakmai vezetője lett - feljutottak az első osztályba. A csapat az NB I-ben megbénult. Várhidit lecserélték.

A magyar válogatott kapitányi működésének első mérkőzésein szárnyalt. Az utolsó hármat elveszítette.

Kirajzolódik egy nagyon jellegzetes pályakép. Megérkezik, egy fiatal, dinamikus, rokonszenves szakember. Lelket önt egy csüggedt gárdába, sikerre viszi. Aztán, mikor a lelkesedés már nem elég, amikor az eredményeket stabilizálni kell, akkor kudarcot vall.

A múltat azonban nagy hiba lenne a jövőbe vetíteni.

Sebes Gusztáv az aranycsapat szövetségi kapitány-legendája működését vereséggel kezdte. Az első években - bár sikerrel - rengeteget kísérletezett, sok játékost és taktikai variációt próbált ki. Hidegkúti Nándor például mindenféle poszton játszott. Volt balszélső, jobbszélső, középcsatár. Aztán a negyedik évben jött a nagy gondolat: Sebes Hidegkútit hátravonta.

Egészen addig a nagy csapatok középcsatárai amolyan erőfutballisták voltak, birkóztak a védőkkel. A magyar válogatottban Szusza Ferenc volt ennek a játékrendszernek a kulcsjátékosa. Most is ilyesféle szerepet tölt be az ék, például Priskin, vagy Filkor a magyar válogatottban.

Sebes viszont Hidegkútit hátravonta. És ott maradt az ellenfél középhátvédje légüres térben. Nem volt kivel csatáznia. A gyors szélsők és a légüres teret kihasználó két összekötő Puskás és Kocsis szabadon törhetett a védelem mögé.

Az aranycsapat titka a taktika is volt.

Nem ment egyből, több mint három évbe tellett.

Várhidi Péter helyében most reggeltől éjfélig ülnék a szövetségi szobámban, és taktikai variációkat rajzolnék. Gondolkodnék azon, hogy a rendelkezésre álló játékosállományból miképpen lehetne olyan - az ellenfelet meglepő - taktikailag érett gárdát faragni, amely minden pillanatban tudja, hogy mit, miért és hogyan csinál.

Megnézném az amerikai focit. Egyszer majd elmondom, szerintem, mit lehet abból itt Európában tanulni.