A kapus előtt hat védő: Csizmadia, Vanczák, Juhász, Lőw, Szélesi, Vass.
Előttük a támadó egység: Hajnal (Dzsudzsák), Buzsáky (Priskin), Gera, Huszti (Halmosi).
Feltámadt az 1960-as évek olasz taktikája. A catenaccio, amelyet Helenio Herrera argentin sztáredző vezetett be az Inter Milannal. Az olasz sztárcsapat mérkőzéseinek többségét 1:0-ra nyerte meg.
A gólt-nem-kapni-taktika most feltámadt. Majdnem nyertünk egy-nullra. Azzal a különbséggel, hogy gólt is kaptunk.
A magyar catenaccio abban különbözött az eredeti olasztól, hogy a mi védőink elöl kalandoznak pontrúgáskor. Megpróbálnak gólt fejelni, aztán csak nézik, ahogy az ellenfél ellentámadást indít.
Várhidinak igaza van. A négy magyar támadó képes gólt lőni.
Egyáltalán nem volt igaza Puhl Sándornak, hogy a győzelem titka az „ék”, és egyfolytában azt kifogásolta, hogy nem játszik „igazi csatárral” a válogatott.
Gera, Huszti, Dzsudzsák igazi támadó.
Nincs szükség előretolt csatárra. A játékidő nagy részében a szlovák védelmi fal négy embere nem tudott mit kezdeni a visszavont magyar csatárokkal. Így aztán kidolgoztunk helyzeteket és szereztünk is gólt: azt az egyet, amit Herrera elvárt.
Ezt az előnyt meg kellett volna őrizni, de a magyar védők előrementek, a szlovákok pedig egy gyors, előrevágott labdából egyenlítettek.
Meg kell szüntetni a „kalandozások korát”. A védőnek a védelemben van a helye, nem pedig góllövőként van rá szükség.
Ha elöl, az ellenfél kapujánál marad a védelemből egy-két ember, akkor jön a gyors ellentámadás. És oda a „magyar catenaccio”.
De Várhidi kitalált valamit.
Csak hiba nélkül kell megvalósítani.
Utolsó kommentek