Két magyar a hannoveri pályán, Huszti és Hajnal. Másként játszanak, mint a válogatottban

Huszti a Hannoverben. Hajnal a Karlsruheban.

Ezúttal Hajnal a jobb. Gólt lő, aktív, minden támadásban benne van. Okosan fordít, indít. Igazi vezéregyéniség. Huszti valamivel halványabb. Fáradtnak látszik. De pontosak a beadásai, a szögletei veszélyesek. Hol a jobb, hol a baloldalon tűnik fel. Látszik, hogy akar. Néha hátramegy védekezni is.

Azonos stílusú játékosok, súlypontjuk alacsony, jól cseleznek, gyorsak.

Azon gondolkodom a meccs alatt, hogy miért szürkülnek el a magyar nemzeti csapatban. Mert szürkék voltak a szlovákok ellen. Arra gondolok, hogy saját német klub együttesükben ők már meghatározó egyéniségek. Nálunk: két csavar a gépezetben.

Igen, a magyar válogatottból - azt hiszem - egy dolog nagyon hiányzik. Nevezzük pszihológusnak, lelki trénernek, aki azt mondja: jó vagy! Nagyon jó vagy! Mindent tudsz a fociról!

A magyar közélet, a sportélet nálunk semmi másról sem szól, mint a lehülyézésből. Ismerd el, hogy nem voltál jó. Ismerd el, hogy sehol sem vagy a világszínvonalhoz képest. Főleg, semmi sem vagy az én hatalmas szakmai tudásomhoz, szakmai elvárásomhoz képest.

A „realitás” - barátaim. Ennek jegyében gyalogol - a sportsajtó jeleseivel az élen - naponta a játékosokba a közvélekedés.

Pedig ezek a játékosok már nem kis pénzt érnek. Kíváncsi lennék, hogy egy magyar sportkommentátort mikor venne meg 1 millió euróért egy német csatorna...