Mikor lehet élvezni egy magyar kupameccset? Ha a pályán egy szőke nő futkos kis gatyában, sárga mezben, és fújja a sípot.

Vagyis, ha nőnemű a játékvezető.

El lehet nézni, hogy milyen remekül szaladgál. Milyen jól húzza le a fejét, ha kupán akarják rúgni. Milyen határozottan integet.

Ha lépésmérő lenne rászerelve, akkor a készülék biztos sok kilométert mutatna. A debreceni (DVSC) és a győri (DAC) csapat mintha csak arra játszana, hogy a hölgy kiloholja a tüdejét. Elcselezgetnek az egyik tizenhatosig, elvesztik a labdát, szaladnak a másik tizenhatos felé, ott is elvesztik a labdát. Ide-oda, mint az ingaóra.

A sárga trikós csajszi meg bírja. Jobban, mint a játékosok. Mert, ha egy piros mezes, vagy kék dresszes elveszti a bőrgolyót, akkor leáll, csípőre teszi a kezét, legyintget. De szegény füttyösnek vissza kell szaladnia az ellentámadással.

Így megy ez hetven percig. Gaál Gyöngyi az egyetlen látványosság.

Aztán jön az utolsó húsz perc. A Debrecen öt gólt lő. Összesen hatot.

Ez alatt a húsz perc alatt már senki sem törődik a nővel. Legalábbis az általam megkérdezett egyetlen tévénéző - vagyis én - így nyilatkozik. Akkor veszem újra észre, amikor lefújja a meccset.