Elképesztő. Körkapcsolás van. Mint anno a rádióban. Nézzük a Manchester United meccsét, és át-átpillantunk a Stamford Bridge-re, ahol a Chelsea küzd.  A tét az angol bajnoki cím.

Ülünk a haverokkal, klasszikus sör, dohányfüst a szobában. Csupa vörös ördög drukker. Talán Ronaldo, Giggs, Rooney miatt, talán Sir Alex Ferguson miatt, vagy egyszerűen azért, mert de jó lenne, ha az ember ilyen csapathoz járhatna haza, ha lenne egy ülőhelye a kapu mögött. Ha lóbálhatná a sálját, és végigénekelhetne 90 percet.

Ülünk 1700 kilométerre, rágjuk a körmünket, felmegy a pulzusunk. Szurkolók vagyunk.

Szorgalmas tévénézők, meccsre járók, és baromi módra elkényeztetettek. Hiszen ez a nyavalyás tévé elhozza hozzánk a Premier League összes mérkőzését. Azonosulni tudunk a világ legjobb csapatával, a világ legjobb játékosaival.

Hát persze, hogy fanyalgunk, ha a Honvéd és a Győr, az MTK és az Újpest játékosai szaladgálnak a képernyőn. Vagy ha kiballagunk az Albert-stadionba, és megnézzük, hogyan kínlódik az FTC nevű (a Fradira nem is emlékeztető) együttes a Tököl ellen.

Olasz bajnokság, spanyol bajnokság, német bajnokság, angol élvonal. Lehet ezt bírni idegekkel? El lehet viselni, hogy milyen kicsik, szegények és gyengék vagyunk?

A gazdaság az más. Az csupa statisztika, csupa szám. GDP, meg államadósság, meg növekedési ütem. Csupa papír. Jó, elég idegesítő statisztikák. De a focit látjuk. A cseleket, a gólokat, a pontos passzokat, a lüktető iramot.

Köszönjük Eurosport. Hogy a fene enne meg!