Gundel Takács kontra Réthy Béla. A német-lengyel meccsen kapcsolgattam két csatorna között. Két magyar riportert figyeltem. Egy magyar magyart és egy német magyart. Az egyik az M1-en közvetít, a második a ZDF csatornán. Gundel Takács Gábort persze jobban ismerjük. Réthy Bélát kevésbé. Ő az 1956-os forradalom után hagyta el Magyarországot - édesanyja hasában. Bécsben született annak az évnek decemberében. Mondhatjuk, nálunk fogant.

Ő most a német sztárriporter. A Süddeutsche Zeitung azt írta róla: „Réthy valószínűleg nem lesz halhatatlan, nem egy új Herbert Zimmermann (az ő Szepesijük). Nem zseniális, csak jó. Nem showman, hanem valódi futballkritikus, akinek nem szállnak a dolgok könnyen a fejébe”,

Szóval szorgalmasan kapcsolgatok. A mi Gundelünk egyfolytában beszél. Ez a magyar riporterstílus. Fel kell sorolni - miközben a játék folyik - minden játékos pályafutását, aki a labdához ér. Az összes előmérkőzést. Elmúlt meccseket. Statisztikákat. Adatokat. A nézőre valóságos szózuhatag zúdul. Barátnőkről, sérülésekről, átigazolásokról, pletykákról.

Réthy Béla a mérkőzést követi. Néha negyed percig, fél percig is csöndben van. Lehet nézni közben a meccset. Nem érzi úgy, hogy minden egyes képet kommentálni kell. Nem reklamál. Elfogadja a bíró ítéleteit. Annyit mond: „Les volt”. Vagy „Ez a támadás jól sikerült”. Egyszer enged meg magának érzelmet, amikor azt mondja: „Podolskinak nehéz lehet szülőhazája ellen gólt lőni”.

Persze ennek a csöndes kommentálásnak is vannak hátrányai, a néző nem mindig tudja, kinél van a labda. Réthy a lengyelekkel nem nagyon törődik. Jóformán csak a német játékosok nevét említi. A lengyelekét csak akkor, ha lőnek.

A legszívesebben Gundeltől azt kérném, néha hallgasson. Réthytől azt, hogy néha beszéljen többet.