Megnéztem a Hertha vasárnap délutáni meccsét: itthon éreztem magamat. A berlini kék fehérek láttán az a fajta tehetetlenség-érzés fogott el, mint akkor, amikor (mondjuk) a magyar válogatott játszik. A passzok rossz helyre mennek. A párharcokat az ellenfél nyeri. A védelem összeomlik egy-egy bedobás, szögletrúgás esetén. A MÁSIK csapat letámad, mint az eszelős, elveszi a labdáinkat. Nem látszik semmiféle fantázia a MI csapatunk játékában. Csak óriási szervezetlenség, és ügyetlenkedés.

Dárdai a múlt héten a Mainz ellen, idegenben bebizonyította, hogy meg tud szervezni egy masszív védekezésre és kontrára játszó hatékony csapatot.

A most vasárnapi találkozó viszont azt bizonyította, hogy sokkal több idő kell ahhoz, hogy létrejöjjön egy támadó szellemű társaság. Mondjuk olyan, amely odahaza győzni képes.

A Herthának elképzelése sem volt arról, hogyan képes eljutni a Freiburg kapuja elé. Egyetlen egy olyan Hertha támadást sem láttam, amely kidolgozott akció lett volna. Ha akadt helyzet, az a az ellenfél védelmének csetlése-botlása miatt alakult ki.

Dárdai nem varázsló. Egy hét alatt nem lehet csapatot építeni.

Csak éppen az a baj, hogy Dárdai másik együttesének - a mi válogatottunknak - az idehaza rendezendő meccsein győznie kell. Már rögtön a görögök ellen. Lehet, hogy saját pályánkon is kontrázni kellene. Támadó-taktika ugyanis még nincs.