Ugrálnak a Keleti Kanyarnak nevezett stadionrészben a berlini ultrák. Három null. A Hertha hatvanötezer plusz néző előtt legyalulja a Hamburgot. Dárdai csapata felér a Bundesliga negyedik helyére.

S a győzelem az utolsó húsz percben válik biztossá. Akkor rámolnak be két gólt a kék-fehérek. Dárdai módra.

Szívfájdító nézni az egészet.

Meg örömteli.

Egy magyar edző útban a legnagyobb trénerek közé. Átvesz egy csapatot, amely kiesésre áll. Benn tartja. Egész nyáron dolgozik velük. Igazoltat játékosokat, akiket szeretne. Most meg magától értetődő, hogy ez a korábban vergődő gárda az óriásklubok nyomában liheg.

Szívfájdító, mert azt hittük: Pali a mienk. Legalább félig. De nem. A Hertha sikeréhez az is kell, hogy teljes munkaidőben foglalkozzon velük.

És szívfájdító, mert azt hittük, hogy a mi Balázsunk majd a Herthával ünnepli saját góljait.

Nekünk itt maradt egy másik német, Bernd Stork. Balázsnak a török publikum, aki skandálja a nevét.

Dárdainak a fényes karrier. (Ha így folytatódik, előbb-utóbb kinéz neki egy hatalmas klub hatalmas ajánlata).

Dárdai a magyar álom.

Lehet, minden más álmunk szertefoszlik.

De ne csüggedjünk, legkisebb fiunk a mesében király lett.