Aki tévén nézte, az valószínűleg nem is értette, miért ütötte ki a Ferencvárost az albán bajnokság második helyezettje a Bajnokok Ligájából. Ahhoz, hogy megértsük, a lelátón kellett ülni, és folyamatosan nézni a játékosokat, nemcsak akkor, amikor egy-egy kamera rájuk közelít. Ott volt például Leandro. Látni kellett a kétségbeesését, amikor feléje szállt a labda. Az első félidő elején elindul két albán a kapunk elé, a mi derék ex-brazilunk némi toporgás után egyszerűen - bocs a kifejezésért - seggre esik. Van amikor fel akar szabadítani, de egy gyönyörű óriáskiflit rajzol a levegőbe a labdával. (Lehet, hogy a kamera mutatta ezt). Az arcát volt érdemes figyelni. Azt a végtelen levertséget, bizonytalanságot, félelmet, ami a vonásain látszott. Mögötte zengett-zúgott a B-szektor. De esküszöm, a dübörgő szurkolás megijesztette.

Látni kellett Hüsinget. A Werder Brémából Budapestre került német lőtte ugye az albánok egyenlítő öngólját, amely ha nem a saját, hanem az ellenfél hálójában landol, akkor percekig tartó vastapsot provokál. De azt is látni kellett, hogy a hátsó három védő Dilaver, Hüsing és Leandro nem tudta, nem merte előre játszani a labdát, egymástól kérték folyton el, és kiabáltak Dibusznak: figyeljen, mert ő következik. És a mi kis kedves Ramirezünk. Nyilván taktika megfontolásból szinte soha nem jött hátra védekezni, és a felezővonal tájékán álldogálva várta, hogy a három szerencsétlen védőtársa hozzá juttassa valahogy a játékszert. Ő futkosott el a szélen. De ettől annyira elfáradt, hogy villám-lábai felmondták a szolgálatot. S miközben az ellenfél trükkös és jól instruált emberei folyamatosan a földre henteregtek, és szörnyű kínokat szimuláltak, a mi kis latinunknak valódi fájdalmai voltak. A első félidőben csak Pintér mutatott elég bátorságot és elszántságot, hogy nekirontson a közeledő albán ármádiának. Doll mester le is cserélte.

És ott volt Gera Zoli. Nyilván maga is érezte, hogy mögötte egy betojt védelem gurigázik. Ezért folyamatosan beszállt ebbe a hátra-oldalra-hátra passzolgatásba. Ahogy haladt az idő egyre pontatlanabbul. Az ember a nézőtéren folyamatosan frászt kapott attól, hogy egy-egy oldalra gurított labda öt-tíz centi híján csúszik el egy vörös mezes lába előtt. (Vagy amikor el is csípi azt). Varga Roland egyszerűen lepattant a nála tizenöt centivel alacsonyabb középpályásokról. Böde Dani úgy harcolt egyedül, mint medve a farkascsordával. Három-négy védő-középpályás akaszkodott rá. De ez már taktika volt. Mint ahogy a három védő, Ramirez feltolása, vagy Pintér lecserélése is az volt. És az is az edzői stáb sara, hogy a zöld-fehér gárda a hosszabbításra tökéletesen elkészült az erejével. Rossz volt nézni, hogyan kóvályognak.

Visszatérve a Leandrot rettegésbe kergető hazai táborhoz. Az embernek határozott érzése volt, hogy a szurkolás, az égzengés, a Groupama aréna remek akusztikája nem az albánokat nyomasztotta, hanem a Ferencvárost.

A magyar bajnokság kirakat-csapata azért zuhant ki újra az első BL-párharcban, mert gyáva, önbizalom-hiányos, remegő lábú játékosok futottak ki a gyepre. Olyanok voltak, mint a Pintér-féle válogatott - anno. Elértük tehát, hogy egy hónappal a sokat ünnepelt EB után a válogatott többségét adó gárda olyan hitehagyott lett, mint mielőtt Dárdai Pál megjelent az öltözőben.

Némi vigaszul egy dolog szolgálhat. Ez az eredmény óriási blama. De a Ferencváros mégiscsak két döntetlennel, és fej-vagy-írás szerű tizenegyes párbajban esett ki a Partizani ellen. De mi van, ha továbbjut? Ha a salzburgi Vörös Bikák következnek? Ez a gárda, ilyen mentalitással, ilyen edzettségi állapotban, ilyen hozzáállással könnyen kapna összesen 10 gólt is a két mérkőzésen. S ez még a mostaninál is sokkal kínosabb égés lenne.