A Fradi ugyanabban a kórságban betegedett meg, mint a magyar válogatott. Lufi-kipukkadásban. A betegség azzal kezdődött, hogy kezdetben minden sikerült. A labda a kapufáról bepattant. Az ellenfél hátvédei szájtátva figyelték, hogy robog el mellettük a másik csapat. A beadások pontosan érkeztek, a csatárok befejeltek, bekotortak, bebikáztak a kapuba. Az egész együttes harmonikusan mozgott. Mindenki tudta mi a feladata. Mindenki érezte az összjáték örömét.
Az egyik csapat (Ferencváros) már-már legyőzhetetlenné vált idehaza, a második (a válogatott) remek teljesítményt nyújtott az Európa-bajnokságon. Szép nagyra fújta a lufit a siker.
Aztán jöttek a tűszúrások. A válogatott esetében a fránya belgák, akik nem győzték a kapunkba rugdosni a labdát. Majd a Feröer-szigetek, amely jeges szelével elfújta győzelmi esélyeinket. A Fradi esetében pedig megjöttek az albán partizánok, utána pedig a magyar első osztály olyan csapatai, amelyek nem hittek abban, hogy a zöld sas legyőzhetetlen.
És pakk!, a lufi leeresztett.
A diagnózis a következőt mutatja: hirtelen támadt, akut önbizalom hiány. A biztonság elvesztése. A itt-ki-is-lehet-kapni tudata. Van egy magyar szólás. Ennél jobban nem fejezheti ki semmi egy focista állapotát: "inába szállt a bátorság".
Meggyengült inak, remegő térdek. Valóságos kórkép.
Nézzük meg, egy meccs alatt hány párharcot veszít most el a válogatott és a Ferencváros. Hányszor kerülnek ütközés után a játékosok a földre. Hányszor megy rossz helyre az utolsó passz. Az ellenfél kapuja előtt, és a saját tizenhatosnál.
Ezeknek a játékosoknak nem több edzésre volna szükségük. Nem még több "akaratra", ahogy Thomas Doll is hangsúlyozza. Nem én gyönyörű csajokat küldenék hozzájuk, akik naponta három-négy órán át azt suttognák a fülükbe: "Ti vagytok a legjobbak!"
Vagy valami ilyesmit. Mert az biztos, hogy amíg mi szurkolók fütyülünk a pályán, a bátorság benn szorul majd a gatyákban, a vádlikban, az inakban és a stoplis cipőkben.
A lufi meg gyűrötten a földre hullik.
Utolsó kommentek