Amikor a Fradit kitaszították az első osztályból, nem volt senki széles-e hazában, aki ne gondolta volna azt, hogy a következő évben visszajut az elitbe. Most viszont erősen kétlem, hogy a közeljövőben visszakerül oda. Egyszerűen meg kell barátkozni a gondolattal, hogy a legnépszerűbb, a legnagyobb szurkolótáborral rendelkező magyar klub akár éveken át ott fog rostokolni a másodosztályban.

Jöhet angol befektető, kirúghatják Csank Jánost, elfordíthatják a stadiont, vehetnek fél tucat focistát. A dolog változatlan marad.

A helyzet ugyanis az, hogy az NBII nem annyira enbékettes, ahogy sokan gondolják. Nagyon is hasonló, mint amit az angol másodosztályról mondanak, ahol a legjobb magyar focisták vergődnek. A futball itt nem pengés, de a küzdelem hatalmas.

A Ferencvárosnak - elvileg - harminc mérkőzést kellene végigjátszani, és megnyerni úgy, hogy az ellenfél tizenegy játékosa a saját kapuja elé tömörül. Csíp-rúg-harap. S ha lehetőséget lát erre, akkor egy-egy gyors ellenakcióval támad.

Mekkora esélye van így a sikernek? Szerintem nulla. Ha a válogatott - nem a magyar, hanem mondjuk az olasz, vagy a francia - kényszerülne harminc ilyen mérkőzést végigjátszani, például a Szolnok ellen  - azzal, hogy mindegyiket meg kell nyernie, akkor meglehetősen nagy tétbe fogadom: elbukja.

A mai futballban, amikor a védekezés taktikája kifinomult, amikor a másod-, sőt a harmadosztályban is vannak játékosok, akik - ha építeni nem is - rombolni kitűnően tudnak, a győzelmet nem lehet szavatolni.

A Fradi pedig célpont. Minden csapat álma az, hogy elhozza a skalpját. Egy-egy meccsre a sánták is felépülnek, a bénák is járni tanulnak. A soha-a-kapuba-nem-találók bődületes gólokat rúgnak.

Bajnokok Ligája? Ugyan már. Szabad Föld Kupa. Van még ilyen?