Mindenki húzza a száját. Jött egy angol a semmiből, és leült a Fradi kispadjára. Valami Davison. Bobby. Azt mondja Branikovits László:  Ennek az angol úrnak egyáltalán nincs olyan jelentős edzői múltja, amely alapján tőle bármilyen csoda várható. Martos Győző: Az, hogy pedig mennyit ér Bobby Davison munkája, csak a szerzon végére dől el. Hiszen, ahogy elnéztem, ő még csak angol, de nem edző. Mucha József. Kísérleti nyúl lett a Ferencvárosból! Az angol úriember munkásságát nem ismerem, de ahogy mondani szokták: aki fizet, az rendelheti a zenét. Novák Dezső: Engem az egészben leginkább az zavar, hogy egy szimpatikus, de teljesen tapasztalatlan szakember kezébe került az irányítás.

Most viszont idézem Nyilasi Tibort:

„Fogalmam sincs, milyen edző ez az angol úr, viszont nagyon szimpatikus ember benyomását kelti. A kisebbik fiam révén elég gyakran megfordulok a klub népligeti utánpótlás-bázisán, és saját szememmel tapasztaltam, hogy tavison úr az összes szabadidejét ott tölti, edzéseket, mérkőzéseket néz végig, egyszóval rendkívül szimpatikus, amint szívét-lelkét kiteszi azért, hogy minél eredményesebb munkát végezzen. Ha az elődei közül jó néhányan csak fele annyi időt töltöttek volna a fiatalok mérkőzésein, biztos, hogy a klub az utánpótlásra támaszkodott volna, és nem hoznak annyi selejtes futballistát külföldről.”

Itt látok lehetőséget. Akármennyit fikázzák az új szövetségi kapitányt, Erin Koelmant. Vagy Bobbyt, a Fradi edzőjét. Másfajta mentalitást hozhatnak a magyar fociba. Ahogy egy bizonyos Pat Cortina hozott a magyar jéghokiba.

Miről szól a magyar futball-közeg? Bejáratott, cserélődő edzőkből. A képlet egyszerű:  A lép B helyére, B lép C helyére, D lép E helyére. Körbe körbe.

Hiszek abban, hogy kell a vérfrissítés. Lehet, hogy ez a mostani vérátömlesztés nem hoz sikert. De létrehoz valami mást. Például munkát. Rengeteg munkát. Például azt, hogy az edző, a szövetségi kapitány idejét a játékosok figyelésével tölti.