Mostan idézni fogok a sportlapból:

"Kísérteties a hasonlóság a magyar foci-válogatott és a nőiröplabda-válogatott között, előbbi 28, utóbbi 27 éve nem jutott ki egyetlen világeseményre sem. Így volt legalábbis egészen vasárnapig, amikor a röpisek hatalmas bravúrt végrehajtva kvalifikálták magukat a 2015-ös holland-belga közös rendezésű Európa-bajnokságra".

Mi történt? Először is jött - figyelem! - egy új szövetségi kapitány.

Nem magyar. Belga. Jan De Brandt.

Idézzünk tovább:

"A magyar válogatott egyik legjobbja, Sándor Renáta a Nemzeti Sportnak azt mondta, hogy a belga érkezésével újra kellett tanulni a röplabdázást, mert teljesen más a stílusa, mint a magyar edzőknek, más jeleket használ.

Van abban valami, hogy újra meg kellett tanulnunk röplabdázni - helyeselt Kötél Zsanett. Szerinte a belga szakember modernizálta és új alapokra helyezte a csapat játékát. Az első edzésen mindenkinek egy négy-öt oldalas dokumentumot adott, benne a taktikával, a védekezés minden apró mozzanatával, amit aztán az edzéseken ki is kérdezett."

"Liliom Rita úgy fogalmazott, korábban előfordult, hogy csak amolyan durr bele módon játszottak, mindenki próbálta a legjobbját nyújtani, most azonban teljesen más felfogásban, taktikailag érettebben játszik a válogatott. Nagyon nehéz volt megszokni ezt az új stílust, és nem is sikerült még mindent elsajátítanunk, sok újat tud nekünk mutatni a kapitány, ez még csak a kezdet."

Szóval ennyi.

Egy szövetségi kapitány, aki tudja, mit akar.

Le is tudja ezt írni.

A taktikát írásba adja. Az írást pedig megtaníttatja a játékosaival.

És a férfi futball-válogatott?

Liliom Rita elmondta: "csak amolyan durr bele módon" játszanak, "mindenki megpróbálja a legjobbját nyújtani". És ez hova vezet?

Tudjuk.