Végigbosszankodtam (elég hülye vagyok, hogy néztem) az U19-es válogatott Kazahsztán meccset. De bosszankodásom oka Dárdai Pál. Nevezetesen az, hogy nagyszerű cikk-sorozatában Pietsch Tibor megírta, hogy a kisgyerek Pali úgy tudott pingpong-készlethez jutni, hogy húszat kellett dekáznia tojás-labdával. Aztán azt, hogy a magyar szövetségi kapitány a Hertha tizenöt éveseit úgy képezi, hogy tojás-labdákat, piramis alakú labdákkal gyakoroltatja őket.

Eddig nem tudtam, hogy így is lehet.

De az biztos, hogy a magyar fiatalokat ilyen módon senki sem tanította.

Idegesítő volt látni, hogy a magyar foci közvetlen utánpótlását jelentő fiatalok a távoli Kaukázusból érkező azeriekkel csupán kondival, erővel próbálnak küzdeni. Semmi trükk, semmi finesz, semmi technika. Elpattanó labdák. Megszelídíthetetlen átadások. Olyan volt ez az EB-selejtező, mintha ott játszották volna az Uralon és a Kaszpi-tengeren túl. Üzbégek és azeriek között. Nem lebecsülve őket, de ezek az fiatalok a küzdelemhez vannak szokva, az erő-erő elleni csatához.

Hol a magyar technika?

Sehol.

Hol vannak a tojás labda, piramis labda gyakorlatok.

Egyedül Zsótér volt a csapatból (és cseréje után Sallai Roland), aki tudott mit kezdeni a labdával. A kerekkel.

A kapus viselkedett úgy, mintha háromszög alakú labdával lőttek volna a kapujára szabadrúgásból. Azért pattogott be a lába mellett.

Így lett döntetlen.

Hajjaj.