Jaj, de jó! Kezdődik a magyar bajnokság. Eddig rá voltunk fanyalodva spanyol, német, brit meccsekre. De most már itt az igazi. A mienk.

Ki a csuda tud drukkolni igazán a Chelseanek, a Barcának (jó egy kicsit), vagy a Bayernnek? Mostanában persze van kinek: a Herthának.

De itt a tavasz, nem is kell szurkolni egyik csapatnak sem, mégis van valami bizsergető abban, hogy az MTK és a Paks kifut a Bozsik stadion gyepére.

Figyelem magamat. Figyelem, mire figyelek. Az ínséges hónapok hozzászoktattak ahhoz, hogy a mérkőzéseknek van bizonyos ritmusa. Most ez, hazai fociként előadva, teljesen más.

Nem tudom statisztikával alátámasztani, nem is vagyok foci-statisztikus. Csak az a feltűnő, hogy a bíró (sárga mezben, sárga lapokkal felfegyverkezve) folyton csak fütyörészik, és lóbálja a kártyáját. Nem arról van szó, hogy - miként Csertői edző fogalmazta, hogy - a bíró belenyúlt a meccsbe. Nem Solymosi bíró nem nyúlt semmibe. De akkor is fütyörészett, amikor nem biztos, hogy egy német-olasz-spanyol-angol játékvezető a sípjába fúj.

Viszont.

Magyar focista (és magyar idegenlégiós) felrúgja a magyart (meg az idegenlégióst). Olyan ez, mintha csupa Indiana Jones lenne a pályán. Előtte a nagydarab ellenfél, aki összevissza trükközik (nem a késével, hanem a bokájával) ő pedig puff. Belerúg. Ha meg valakibe nem rúgnak, akkor bemutatja a nagy halált, s úgy tesz, mintha felrúgták volna. S ez az előzmények ismeretében valószínűsíthető.

A tavasz itt van. Fütyül a sárgarigó. De nézem. Mert, lehet, rám nem vonatkozik a kereskedelmi lánc szlogenje: Hülye azért nem vagyok!