Jó hogy megvertek minket ezek a nyavalyás svédek. Dehogy jó. Alaposan elrontották a Tipmixemet. Ennek ellenére rögtön Andorra bedarálása után jól jött egy kijózanító kettőnull. (Helyesebben nulkettő). Mert lehet ünnepelni, lehet gálázni, lehet fiatalozni, dehát ezek a kék sárgák ugyanabban a helyzetben vannak mint mi. (Csak náluk egy Ibra vonult vissza, nem egy Juhász). S látszik, mennyivel előbbre tartanak. S milyen kegyetlenül elrontják a haza csapat örömét.

Andorra ellen jól muzsikáltunk. Tökéletesen működött a taktika: Dzsudzsák és Gyurcsó a két szélen, mögöttük felfutó hátvédek. Helyzet, helyzet után. Az ember hajlamos volt arra gondolni, megvan a csapat. Meg van az a csapat, aminek tagjait majd a mai nyolc-kilencévesek álmukból felkelve is sorolják majd húsz év múlva. Szóval alakul a stabil nemzeti tizenegy.

Ez volt vasárnap. Kedden pedig bebizonyosodott, amit tudtunk: a válogatott mögött nincs hátország. Pedig a közönség ugyanaz volt. A tizenkettedik játékos. Ebben a hülye (svédeknek megfelelő) hidegben ezrek mentek el megnézni, hogyan bír játszani az együttes, ha a kapuban Megyeri véd, ha előtte Vida, Botka, Hangya játszik. Berecz Zsomborról ne beszéljünk, mert egyénileg kiválóan teljesített. Hát...Gyengén. És nemcsak az újoncok. Össze-vissza szaladgált ez a magyar válogatott, mint a.D. (anno Dárdai előtti időben).

Tudható, mennyi összetartás volt. Mennyi közös gyakorlás. De, ha nincs a válogatottban a két ész: Gera Zoli és Nagy Ádám, akkor nincs, aki fazont adna a játéknak.

Ha nincs Dzsudzsák, akkor nincs támadójáték.

De a legfőképpen van egy csapat. De csak egyetlen egy.

A dolog természetes velejárója, hogy a legfiatalabbak helyet követelnek maguknak a válogatottban. És kapnak is. De a legeslegnagyobb kockázat most a kezdőcsapatba engedni őket.