Selcuk Inan harmincéves. 182 centiméter magas. 74 kiló. A Galatasaray nevű török klub középpályása. Évi 2 millió eurót keres. És úgy lövi be a szabadrúgás-gólt a 89. percben, ahogy egy másik ugyancsak Törökországban játszó, hasonló fizetést élvező magyar a románok ellen. Ennyi a történet. Ebből lett pótselejtező az egyenes kijutás helyett.
Mindenkinek lóg, idehaza az orra. A magyar válogatott középhátvédje például azt találta mondani a Nemzeti Sport emberének, hogy "Ezt nem akarom elhinni. Ilyen nincs...Ez miért velünk történik meg?"
Azért kedves Juhász Roland, mert erről a gólról neked ez jut az eszedbe.
Azért, mert ingyen ebédet akartál.
Azért, mert nem tudtatok Észak-Írországban győzni. Akkor már régen kijutottatok volna.
Azért, kedves Ronald, mert amikor ez a Selcuk Inan berúgta a gólt, nem azt mondtad, hogy "Remek! Legalább játszhatunk két újabb meccset. És megmutathatjuk a világnak, kik vagyunk. Leromboljuk az ellenfelünket, akárki lesz, és saját erőből kerülünk a legjobb 24 (!) közé. Mert ott a helyünk."
Milyen remek alkalom, hogy nem kell mást tenni, csak felkészülni jó előre az ellenfélből. (Vasárnap sorsolnak Nyonban, novemberben lesz a selejtező). Nem kell matematika, csak játék. Nem számítanak a ranglista-helyezések, nem számít a múlt, az, ami eddig történt. Menni kell. És győzni kell. Kétszer. Focistának lehet ennél szebb cél?
Én, Juhász Rolandnál jobban hiszek a magyar válogatottban. Van most legalább tizenöt, tizenhat jó játékosunk. Sokkal több, mint az elmúlt évtizedben. Össze lehet állítani belőlük egy nyerő csapatot. De hiába hiszek a válogatottban Rolandnál jobban. Ő fog a pályára lépni. És nem én.
Utolsó kommentek