Ajándékba hozott három feketét Kevin McCabe, a Fradi új tulajdonosa. Az elefántcsontparti focisták eddig Kínában melóztak a Sheffield-birodalom ottani csapatában. Aztán utasítást kaptak, költözzenek Budapestre.

Most itt vannak. Senkise kérdezte meg eddig tőlük, hogy kerültek ide? Vagy azt, hogy miképpen történik az ilyesmi? Benyit az edző az öltözőbe: pakolás, irány a reptér? Megmutatják, legalább a térképen, hogy hova is szállítják őket?

Egyáltalán, hogy a nyavalyába működik ez a modern focivilág?

Már megint a britek mozgatják az egészet. Persze. Hiszen nekik van a legnagyobb tapasztalatuk a gyarmatosításban. Bejárják ügynökeik a világot, összevásárolnak minden tehetséget fekete Afrikától, fehér Európáig.

Megnéztem a Liverpool honlapját.

Tinédzserként ott focizgat a magyar Németh Krisztián, Simon András, Gulácsi Péter, a spanyol Miki Roque, Daniel Pacheco, Francisco Duran, Mikel San Jose Dominguez, a ghanai Godwin Antwi, a paraguayi Ronald Huth, a dán Martin Hansen, a holland Jordy Brouwer, a francia Damien Plessis, az ausztrál Dean Bouzanis, az Argentin Emiliano Insua, a koszovói Astrit Ajdarevic, a svéd Alex Kacaniklic, a német Marvin Pourie.

És ez még remek. Hiszen a Liverpoolban készülhetnek. De az angol másodosztály utolsó helyezettje is gyűjti a külföldi tehetségeket.

Persze mindegy. Modern korunkban a munkaerő szabadon áramlik. Odamegy, ahol megveszik. Vagy ahová küldik.

Hihetetlenül frusztrál, hogy leülök egy meccs élvezésére, s az első negyedórában semmi mást nem kapok, csak statisztikai adatokat. A Sport1 ennek a bajnoka. Van ott egy Okostóni, nem nevezem meg, mert mi a fenének bántanám, aki láthatóan fel sem néz tizenöt percig, csak a papírjait böngészi.

Nézem - ma - az Anderlecht-Bayern meccset.

Mi az, ami a legjobban érdekel. Engem, elfogult magyart? Hogy Juhász Roland mit csinál. Mit csinál, mond már Okostóni!?

Majd kinézem a szememet, hogy lássam. De Okostóni éppen arról olvas fel a jegyzeteiből, hogy ki, hányszoros válogatott, meg hogy a Schalke ellen hogyan szerepelt a Bayern, meg hogy kit, mikor igazoltak le a csapatba. Olyan, mint egy imamalom. Fel sem emeli a hangját, csak olvas, olvas rendületlenül. Szerintem azt se tudja, mi történik a pályán.

Néha felébred. Akkor elég értelmeseket mond. Öt percig, aztán elsüllyed a jegyzetei közé.

Miért hiszi azt, hogy bárkit érdekel az, amit mond? Mikor érti meg azt, hogy egész egyszerűen csak annyi kell egy tévémeccsen, hogy - ki adja a labdát kinek. S ki az, aki a kapura lő.

Az embert nem érdekli, hogy ki, mikor szerepelt hazája (Egyiptom) válogatottjában.

Egyszerűen csak az érdekli, hogy nézze nyugodtan a meccset.

Megint megrakták az Újpestet. Nem is akárhogyan. Igaz, „csak” a Ligakupában, aminek - ugyebár - nincsen semmi tétje. Azért egy ötöst kapni, akármilyen barátságos, kellemes mérkőzésen, az mégiscsak ötös. Mindenesetre tény: a Debrecen ötöt rúgott. Az Újpest ötöt kapott. Az utolsó két mérkőzésen - kilencet.

Urbányi István, az edző egészen kiváló kommentátor, remekül elemzi - mások mérkőzéseit.

A szünetben azt mondta a játékosainak: ha az embert megtalálják, ha az embert bántják, akkor ezt el kell viselni. Egyet nem lehet tenni - félni.

Hát - az Újpest nem félt, csak éppen általános iskolás szinten focizott. Állt négy védő egymás mellett, és csak nézték, hogyan viszik el köztük a labdát. Nem is egyszer.

Urbányinak már most mondták a lelátóról, hogy „takarodj”. Persze, mindig az edzőnek kell takarodnia, a közönség szerint, ha a csapat béna. De: ha takarodnia nem is kell, gondolkodnia igen. Ha olyan nagy taktikus, ha olyan jól lát a pályán, akkor sürgősen ki kell valamit találnia.

A futball ugyanis mérhető sportág. A siker mércéje az eredmény.

Urbányinak maximum két mérkőzése van, amit elveszíthet. Aztán lehet, ami eddig is volt, rokonszenves tévészemélyiség.

A történet ötven éve kezdődött. Amikor a család a Népstadionnal szembe költözött. A Vorosilov úti (ma Stefánia) ház ablakából történetünk szereplője csak lábujjhegyre állva érte fel az ablakpárkányt, hogy nézhesse a hullámzó tömeget, ahogy hetente a meccsre majd onnan hazafelé igyekeztek. Persze, hogy ágaskodni kellett. Hat évével annyit értett a fociból, hogy labdát kergetnek füves pályán, meg hogy össze-vissza ordibálnak felnőttek a lelátókon. Hamar megismerte a stadion belső életét is.

Édesapja pontosan a hatodik születésnapján kézen fogta, mondván: férfiember időben kezdjen meccsre járni, és elvitte élete első mérkőzésére. A pirosak játszottak a zöldekkel. Természetesen az eredményre már nem emlékszik, de arra igen: pontosan 45 percig kellett egy perecet elmajszolnia ahhoz, hogy kaphasson még egyet a türelemért. Aztán a második perec egy perc alatt "bevégeztetett" és következett a második félidő.

Telt hassal, a szófogadó jutalom ízével minden olyan szépnek tűnt azon a meccsen. Miként azt követően még számtalanszor. Minden találkozón kint volt, nyolcéves korától már a kortársakkal, többnyire "palánkjeggyel". Tudják, ott a Földtani Intézet ma is létező rácsai között préselték át magukat vagy 15 éves korukig.

Minden meccsen ott voltak. A balhékon is. Amikor a rend őrei jelenlétükkel inkább az összetűzést szították a szurkolók körében, mintsem a megbékélést. Kardlapozás, lónyomulás, gyűlölet és áldozatok. Megvert, megalázott szurkolók, valódi balhékeverők és ártatlan szenvedők. Mondom, közel ötven éve. Petárda, az nem volt, meg a vonatozást sem ismerték akkoriban. De a gyűlölet az izzott szépen. Minden táborban és főképp a rendteremtők ellenében.
Történetünkben most ugrunk húsz évet.

Amikor is a kis hatéves főszereplőből apa lett. És hát ő is -emlékezvén a férfivá érés egykori szép napjára - kézen fogta hatéves kisfiát, kiballagott az egyik rangadóra. A kisfiú is megkapta élete első-meccses -perecét. Pontosan 45 percet kapott ő is, hogy elrágcsálja a türelmi darabot. Erre azonban már nem kerülhetett sor. Történt ugyanis, hogy a kezdőrúgást követő harmadik percben a fölöttük levő negyedik vagy ötödik sor felől velőtrázó sikoly és egy tompa puffanás hangja keltett figyelmet a szurkolótársak körében. Elhangzott valami libázás meg majmozás is, a látvány megbénította a környékbeli nézőket. Ugyanis egy vastag falú literes borosüveg csattant egy vendégszurkoló fején. Kettéhasítva a koponyát és szilánkokká zúzva az italos üveget. A kifröccsenő vérből még vagy tíz sorral lejjebb is jutott. Az apában, a hatéves Gergővel - aki a látványtól sokkot kapott - több kép nem maradt. A gyerek életének első meccse lett az utolsó. Soha nem ment ki többet mérkőzésre. Az apa sem. Attól kezdve a rádión, majd a tévén keresztül követték a labdarúgás világát. Ennek immár 25 éve.

A harmadik nemzedék, a család legifjabb örököse hamarosan hatéves lesz. Apa és fia nem felejtették a több mint két évtizede átélt kegyetlen emléket. De hát lehet férfi meccsek nélkül? Foci nélkül? Pálya nélkül? Szurkolás nélkül? Önök hogyan látják, és mit tanácsolnak? Hogyan folytatódjon a sportbarát és focirajongó család ötvenéves története?

(A center megjegyzése: A szabadrugas.blog.hu szívesen helyet ad azoknak az írásoknak, - akár teljes névvel, akár álnévvel írják őket - amelyek nem huhognak, nem buhognak, nem anyáznak, nem apáznak, hanem gondolatokkal segítik épülésünket).

Úgy 1957-58 táján vittek ki osztálytársaim a Népstadionba, mondván: „Te hülye vagy, hogy nem érdekel a futball! Nézz meg egy valódi meccset!” - és én néztem, ahogy a pályán valaki nagyot rúg a labdába, vagy futásnak ered vele, a többiek ácsorognak a pályán, és az emberek ordítanak körülöttem. Érdekesebbnek, rejtélyesebbnek találtam a nézőtérieket a pályán lévőknél. Pár éve észrevettem, hogy a mai foci más. Látványos, mozgalmas, érdekes. És a nézőtériek?

Mi és miért is ilyen fontos nekik?! És ha már nézik is, miért nem mindegy nekik, hogy ki tud több gólt rúgni?  A válasz egyik felére a szociálpszichológia tankönyvekben találtam rá. A csoportba tartozás fontos - identitást ad.

A legkisebb ráfordítással az anonim csoportokba lehet bekerülni. Elég hozzá annyi, ha magam történetesen fradistának, vagy Vasas-szurkolónak deklarálom.  A válasz másik felét a 10 éve felfedezett tüköridegsejtek működése adja. Kiderült ugyanis, hogy makákó majmok agyában az idegsejtek ugyanolyan mintázattal működnek akkor is, ha saját maguk veszik el az asztalra tett mogyorót, vagy amikor megfigyelik, hogy a kísérletvezető teszi azt. E működés miatt megyünk színházba, nézünk filmet, pornófilmet, járunk meccsre.

Túlzott egyszerűsítés?

Hát persze. Bizonyára ezernyi oka van még, hogy fél világ számára a foci jelenti az egész világot. Érdekelne közülük néhány.

Mindez a Szabadrúgás rovat miatt jutott eszembe. Ha már „a labdarúgás olyan a sportág, amelyben mindenkibe belerúgnak.  A labdába, a játékosba, a bíróba, a szakvezetőbe, a szövetségi elnökbe, a szakíróba.”, akkor ugyan miért marad ki belőle a szurkoló, és a focira fütyülő, nem szurkoló, és a róluk bölcselkedő, értetlen filozófus?

És ha már "lúd", lehet-e kövérebb egy vaskosabb gondolattal?

Gondolkoztál már azon, hogy a foci, mint közös élvezet, nem hogy összetartja kedvelőit, hanem éppen hogy szétválasztja más csapatidentitású szurkolóit. Miért?

Talán mert - minden alap nélkül - megelőlegezzük X-ista szurkolótársunknak, ő is jobb, ő is különb az Y-istáknál, a többieknél. Itt bukkan fel a fasizáló érzés, melynek kitüremkedése a futbalhuliganizmus. Lenne miért vigyázzunk vele.

(A center megjegyzése: A szabadrugas.blog.hu szívesen helyet ad azoknak az írásoknak, - akár teljes névvel, akár álnévvel írják őket - amelyek nem huhognak, nem buhognak, nem anyáznak, nem apáznak, hanem gondolatokkal segítik épülésünket).

Szóval, semmi sem jött be a taktikai tanácsokból. Illetve, annyi igen, hogy az Arsenal a tanácsoknak megfelelően csak egy ékkel játszott.

De a brit csapat, s Arsene Wenger (aki azért érezzük, hogy valamilyen módon „magyar” névet visel) semmit sem fogadott meg az olasz edzők tanácsából. Alig futott támadás a baloldalon, alig tesztelték a jobb hátvédet Oddot.

Két gólt lőttek a britek (bár angol alig volt a csapatban): egyet középről, egyet pedig jobboldali beadásból.

Hát - ennyit az előzetes „kémkedésről”.

Arsenal-Milan 2:0.

Ma este még érdekesebb lesz tévét nézni. A Viasat3 a Milan-Arsenal BL-meccset közvetíti. Az első mérkőzésen 0:0 volt az eredmény, így az angoloknak 1:1 már továbbjutást jelent.

De nem ezért érdemes figyelni. Hanem, mert Arséne Wengernek, az Arsenal vezető edzőjének stábja kikérte két olasz edzőnek a tanácsát. Luigi Cagni az Empoli, Luciano Spaletti a Roma mestere. Mind a két együttes 1:0-ra győzött a San Siro-ban a Milan ellen.

Tanácsuk egyformán hangzott: a baloldalon kell támadni! Massimo Oddo, a Milan jobbhátvédje ugyanis nehezen bírja a nyomást.

Cagni szerint a Milan védelme – Kaladze, Maldini, Nesta, Oddo – olyan mint egy várfal. Állandóan „ágyúzni” kell leggyengébb bástyáját, és aztán egy idő múlva bedől a fal. A két olasz edző egyébként azt tanácsolta, hogy az Arsenal a megszokott 4-4-2-es felállás helyett hagyja egyedül Adebayort elől. A 4-5-1-es szerkezet nekik jól működött. Egy ilyen felállásban Walcott is, Hleb is támadhatná egyszerre Oddot, a gyenge láncszemet.

Megnézzük, mi lesz ebből.

James Bondokkal lehet csak rendet teremteni?

Ki a szurkoló? És ki a futball-huligán?

Ez volt a kérdés, amelyet a nyolcvanas években a brit rendőrségnek tisztáznia kellett. Abban az időben (biztos van, aki emlékszik rá) a szigetországban még rosszabb volt a helyzet, mint most nálunk. Például azért is, mert sokkal többen jártak és járnak mérkőzésre. Így a rendbontók száma is nagyobb volt.

Ekkor született a döntés: titkos rendőrökkel, ügynökökkel kell behatolni a szervezett „szurkolói csoportokba”. Így próbálták kiszűrni a hangadókat.

Fiatal rendőrök hónapokon át a szurkolók életét élték. Együtt jártak a csapatok híveivel a kocsmákba. Részt vettek a megbeszéléseiken. Beültek a szektorukba. Ráadásul - akárcsak egy igazi titkos műveletnél - ezek a rendőrök új identitást kaptak. Új igazolványt, új nevet, új lakcímet.

Az akció következményeként egymást követték a hajnali rajtaütések a huligánok hangadóinál. A rendőrök begyűjtötték az otthonokban talált eszközöket - késeket, gumibotokat, petárdákat. A letartóztatottak ellen rendbontásra való szövetkezés vádját emelték.

A bírósági tárgyalások nyilvánosak volt. 1986-ban négy Chelsea-szurkoló perét 18 héten át követte a média.

Aztán lassanként rend támadt a brit stadionokban.

Nem csak a rendőri fellépések miatt. Megszűntek az állóhelyek. A vállalatok elkezdték felvásárolni a jegyeket, és kiosztani munkatársaik között. (Ehhez olyan meccsek kellenek, amelyeket megnéznek ingyen jeggyel is). Egyre kisebb arányú lett a hagyományos szurkolói keménymag aránya. Őket pedig -  már kontrollálni lehet.

Mint friss futsal-szurkoló, kidrukkoltam a vb-csoport első helyét. Élvezetes játékkal megvertük a lengyeleket 6:2-re.

A csoport három meccsén a magyar csapat 24 gólt rúgott és kettőt kapott.  Megtanultam a legjobbak nevét is (van persze, aki már évek ismeri őket, de egy új szurkolónak minden sztár új): Gyurcsányi, Lódi, Balázs, Madarász.

Aztán megtudtam, hogy a magyar válogatott titka az, hogy az első sora Székelyudvarhelyen, a helyi csapatban hetente nyolc-tíz edzést tart, mérkőzéseit pedig 2-3000 ember előtt játssza.

Némi malíciával azt is mondanám, hogy talán a magyar (futball, s nem futsal) válogatott focistáinak nem nyugatra kellene indulniuk, hanem mondjuk a Kolozsvári CFR-be szerződniük. Ott lenne közönség, lenne hangulat.

De nehogy már valaki komolyan vegye!

Mindenesetre éljen a futsal! Éljen a magyar válogatott!

Ideje volna abbahagyni a sápítozást a futballhuligánok viselkedése miatt. Jó, most éppen újpesti szurkolók dobáltak égő petárdákat a zalaegerszegi szektorokba, onnan meg visszarepültek a vörös fényű tűzijátékok. Csúnya szavakat is kiabáltak.

Felvonult néhány morcos rendőr, és fenyegetően lóbálta a gumibotját. Nem sérült meg senki. A meccs folyt annak rendje és módja szerint. Mint ahogy a dolgok rendje és módja szerint folytatódik majd a bajnokság. Az első és a másodosztályú is. Arra is jó esély van, hogy Fradi-vereség esetén is lesz némi petárda-ropogás.

Huligánoknak nevezi őket a felszínes média, pedig hát becsületes nevük: szurkolói csoportok. Kisebbségben vannak bennük - állítólag - a szélsőséges elemek. Ők az igazi rajongók, a hangos kisebbség. Ők lelkesítenek, hajtanak a győzelemre, nem a sok tutyi-mutyi hallgatag titkos drukker. Nekik jogaik vannak. Például bemennek a klubházba, és követelnek ezt-azt. Mondjuk, az edző leváltását.

Egyáltalán mi a baj az egésszel? Hiszen nemzetközi trend. Szépen belesimulunk a világszínvonalba.

Repülnek a petárdák. Amiket állítólag nem lehet bevinni a szigorúan ellenőrzött stadionokba. Mi lenne, ha ezeket a hajigálókat is kitiltanák a lelátókról? Hisz úgyis kevés a néző.

Vagy talán éppen emiatt?

Olyan volt ez a meccs, mintha az Újpest egy jobb külföldi csapattal játszott volna. Csak a külföld most Zalaegerszegen találtatik. Igaz, ami a ZTE-t illeti meglehetősen külföldi. Nézem a Nemzeti Sport ma megjelent adatbankját. Az egerszegiek így álltak fel:

Magyar - magyar, szlovén, román, horvát - palesztin-svéd, szerb, magyar, magyar - magyar, gaboni. Öt magyar és hat külföldi játékos. Ráadásul az egyik magyar (Vlaszák kapus) Ciprusról, egy másik (Waltner Róbert) az Egyesült Arab Emirátusokból érkezett a télen.

Már közelítünk az angol szinthez. A hazai focisták kisebbségben vannak. De a meccs elég jó. És itt van ez az Imad Zatara - a svéd-palesztin kettős állampolgárságú srác. Hát ne mondjak nagyobbat: ő a zalaegerszegiek Dzsudzsákja. Csak éppen jobboldalon rohangászik, lő gólt, ad be remekül.

Lehet, hogy nem akkora baj, hogy itt vannak a légiósok?

Az eredmény: 4:1 a dunántúliak javára.

Tisztára, mintha egy jobb külföldi csapattal játszottak volna a lilák.

Figyelem magamat. A kezdő futsal-nézőt. Angol-magyar - Gyöngyösön. Tele van a terem, nemcsak ülnek minden széken, állnak is köröskörül. Brit oroszlánok bajszát cibálni mindig érdekes. Ráadásul vb-selejtezőn. Ráadásul ezeket az oroszlánokat meg szoktuk verni.

1. fázis. Azt veszem észre, hogy bosszankodom. Ott ugrál sárga mezében Thornton, az angol kapus, és minden labdát kifog. Mi a fenének nem cseleznek a magyarok? Minek vezetik a labdát a hasába? Eltelik vagy hét perc, és egyetlen árva gól sincs.

2. fázis. Megindulnak a gólok. Kezdem élvezni az egészet. Aztán valamikor a 18-19. percben fantasztikus, hosszú Lódi-passz, és a berobbanó Madarász a kapufa mellől lövi be. Ez már ínyencség.

3. fázis. Figyelem a taktikát. Oldalváltások, visszapasszok, lyukra futások. Látszik, alaposan kidolgozott, begyakorolt figurák. A kötött játék és az improvizáció izgalmas keveréke. Jó figyelni a variációkat.

4. fázis. Elégedettség. Magyarország-Anglia 15:0. Elképzelhető ez más sportágban?

Már most alig várom, hogy mi lesz a lengyelek ellen, vasárnap.

5. rész (1986)

Az az igazság, hogy a magyar labdarúgás attól, amit Mexikóban láttunk, attól talán valamivel jobb. Valamivel. Ideig-óráig. De mihelyt egy ilyen sorozatos megméretésen kell bizonyítani a tudást, a felkészültséget, kipukkadnak, mint a léggömb. Mert ekkor már kiütköznek a bajok, hogy az alap korszerűtlen, hogy a korrupció a magyar labdarúgásban az egekig ér, és hogy a magyar nemzeti bajnokságnak nincs erkölcsi tartása. Ezek most mind együttesen mutatkoznak meg a csapat szereplésében. Igaz, a labda gömbölyű, a vak tyúk is talál szemet. De igazi eredményeket csak megalapozott háttérrel, megalapozott munkával lehet elérni!

Olyan ez, mint a front. Áll a két hadsereg egymással szemben. Pillanatnyi részsikereket, vitézkedéseket bármelyikük produkálhat, de azért az igazi győzelmet, az igazi csatát az a hadsereg nyeri majd, amelyik igazi háttérrel, igazi munícióval rendelkezik. Ez a háttér, ez a muníció pedig a magyar labdarúgásnak nem áll rendelkezésére!

(Hát, ezek voltak a dolgok huszonkét évvel ezelőtt és régebben...)

De jó, hogy a tévé bekamerázta, bemikrofonozta Kozma Mihályt, a Magyarország-Makedónia futsal-mérkőzés egyik időkérésének idején!

Eddig a futsal nekem olyan focizgatás volt. Mint, amikor mi lementük a terembe. Olyan helyes kis sportág, ahol a Bikák verik a Kanárikat, meg ahol Székelyudvarhelyre igazol a majdnem a teljes magyar válogatott. (Nagy pénzek nem lehetnek).

Most azonban meghallgattam Kozma Mihályt, a válogatott szövetségi kapitányát. Azt magyarázta például, hogy nem kell mindenáron a kapu felé törni. Ha megakad a támadás, akkor szépen vissza kell gurítani a labdát hátra a kapusig, és „újra kell építkezni”. Aztán azt mondta például a kapitány hat perccel a vége előtt a lihegő játékosoknak, bírjátok még ki egy-másfél percig, és akkor beküldöm a másik sort.

Meg ilyen hasonlókat mondott.

Szóval ez egy másik sportág. Nem foci. Valami egészen más. De már kezdem élvezni.

És kérem szépen, a világbajnoki selejtező-csoport első mérkőzését 3:0-ra nyertük.

A magyar foci elfuserált házhoz hasonlít, nincsenek alapjai - írta Végh Antal. 2000-ben halt meg. 1974-től írta könyveit, jegyzeteit a magyar labdarúgásról. Sokszor igazságtalanul, sokszor gorombán. De könyveinek nagy hatása volt. Az ember elgondolkodik: Uramisten, már 1974-ben is beteg volt a magyar foci?! Sorozatot indítottam, amelyben az elhunyt író előtt tisztelegve részleteket idézek labdarúgással kapcsolatos műveiből. Hátha találunk mai is érvényes gondolatokat.

 
4. rész (1974)

 
A magyar labdarúgás épülete egy rosszul tervezett elfuserált házhoz hasonló. Még szemléletesebb példa, ha labdarúgásunk építményét egy fordított piramishoz hasonlítjuk. Az MLSZ adatai szerint Magyarországon mintegy 1200 ifjúsági csapat működik és vesz rész7t különböző bajnokságokban, míg a felnőtt csapatok száma 4000-nél is több. Holott éppen fordítva kellene, hogy legyen.

Ha valaki rászánná magát, hogy rendbe tegye a magyar labdarúgás szénáját, nem ott kellene kezdenie, hogy meglesi Tatán, a négy elit csapat téli háza táján, hanem ott, hogy az alapokat tenné rendbe, amiből minden kinő.

Mint mindenütt, Magyarországon is a grundok adták a labdarúgás utánpótlásának óriási tömegét. Innen szinte kész futballisták kerültek a csapatokhoz. Ez - ismerjük az okokat - megszűnt...

A labdarúgás tömegutánpótlásának körülményei társadalmilag megváltoztak, de ezt a futball szakvezetés figyelmen kívül hagyta! Futballzseniket várnak, mint ahogy Puskásék jöttek a semmiből - holott ez a semmi csak a látszat, mert nagyon is széles alapokból nőtt ki a magyar aranycsapat. Sokkal szélesebb alapokból, mint amilyen a mostani. Az évtizedes eredmények éppen az 1950-es évekre jöttek össze...

Vissza kellene hódítani a gyerekeket a futballhoz. Igaz, hogy kétfrontos harc kellene ide is, mert amíg a gyerek azt hallja, hogy a futballista ma gúny tárgya, és nevetségesek a nagycsapatok, a válogatott eredményei, addig benne sem erősödik a vonzalom a labdarúgás iránt.

(Folytatom)

Lehet, hogy hülyének néztek. Sőt, biztosan. Egyike voltam annak a kétszáz eszementnek, aki megnézte a Vasas-Újpest Liga Kupa meccset. Nem volt tétje. Az Újpest már továbbjutott, a Vasas kiesett. Mind a két csapatnak a második-harmadik vonala játszott. Nem számított, ki győz, ki veszít. Semmi tét se volt.

És mégis. Némi röstelkedéssel bevallom: élveztem a mérkőzést.

Láttam egy baromi jó szabadrúgás-gólt az újpesti Györök Tamástól, egy profi módon belőtt tizenegyest a vasasos Lázok Jánostól, ugyancsak őtőle egy remekül megcsavart találatot, sok jó kombinációt, igyekvő játékosokat - és kevés alattomos szabálytalanságot.

Sokkal becsületesebb, tisztább, elszántabb volt a játék, mint az első vonalban.

Nem tudom, hogyan lehetne népszerűbbé tenni. Talán olcsóbb jegyárakkal. Ki ad egy ezrest hozomra? De: lehet akkor is szórakozni, ha nem Ronaldinho játszik.

Liga Kupa-meccsek voltak ma. A csapatok a második-harmadik sorukat játszatták. Végh Antal most is érvényes.

1974-től írta könyveit, jegyzeteit a magyar labdarúgásról. Sokszor igazságtalanul, sokszor gorombán. Sorozatunkban tőle, a hét éve halott írótól idézünk.

Az a csapat, amelyiknek vasárnap elég egy könnyű döntetlen, hogy szerdán nagy erővel dobhassa magát egy-egy kupamérkőzésbe - még nem bundázik, de mégis csal! Bár a labdarúgásban nincs olyan szabály, mint a lósportban, miszerint minden hajtó vagy minden zsoké köteles minden futamban teljes tudásával, teljes erejével a győzelemre törekedni Ezt a labdarúgásban csak íratlan erkölcsi törvény igényli, de hogyan tartanák be ezt, ha még az írott törvényeket sem tartják be?

1954 októberében a már jó nevű Bp. Honvéd Brüsszelben barátságos mérkőzést játszott az angol est Bromwich Albion csapatával... Már 3:1-re vezetett az angol csapat. Félni lehetett, hogy a második félidő botrányba fúl...Puskás kért szót, hogy ő szeretne mondani valamit a fiúknak, de megkéri az edzőt, fáradjon ki az öltözőből...Ekkor hangzott el a világ labdarúgásában a legzseniálisabb taktikai utasítás: Ide figyeljetek, srácok, közületek nem gondol senki arra, ha kikapunk, hogy az anyánk micsodájában visszük haza azt a rengeteg cuccot, amit délelőtt összevásároltunk?

5:3-ra győzött a Honvéd.

Mostani szemmel mi volt ez a mérkőzés? Bunda, csalás? És melyik félidő volt az? Vagy nem történt ott semmi más, csak egyszerűen érvényt szerzett az élet az egyik legkonzekvensebb alapigazságnak: a munkást érdekeltté tenni a termelésben.

Olvassátok el, mit ír a mai Index.

A rendőrség úgy véli, hogy egy társaság 2002 novembere óta tízmilliárd forintos kárt okozott 51 takarékszövetkezetnek azzal, hogy 6 bérbeadó cégen keresztül 1450, zömmel hamis vagy hamis adatokon alapuló bérleti szerződést kötött 315 bérbevevő céggel, és az ezeken a szerződéseken alapuló követelést egymástól függetlenül eladta a takarékszövetkezeteknek.

Miután elolvastátok, gondoljátok el, milyen címet adott a hírportál: „Az NB I-ben mosták a milliárdokat”. Mert hogy az egyik gyanúsított a Diósgyőr tulajdonosa volt - tavaly.

Az Index úgy tudja, hogy az említett személy, H. Ferenc azonos a diósgyőri futballklub egykori tulajdonosával, Hubicsák Ferenccel. S a rendőrség annyit közölt, hogy a csalással szerzett pénz egy jelentős részét a profi futballba fektették az elkövetők.

Hm. Csalással szerzett pénz fociba fektetni, nem azonos azzal, ha valaki a foci segítségével csal.

Nehogy már futball-ügy legyen egy - a futball környékén kavaró ember ügyéből.

Van foci-ügy elég.

Mindig belerúgunk magunkba?

Végh Antal mai idézetét olvastam (2. rész), és arra gondoltam, hogy azért is érdekes volt Zalka András kísérlete a TF-en, mert olyan korszakok sajtójából olvasott fel kritikákat, amikor VALÓBAN JÓ volt a magyar foci.

Jó, nem voltunk világbajnokok, de egy ezüstérmet bármikor elfogadnánk a VB-n. Szóval az a tükör, amit a labdarúgó szakember felmutatott az a SAJTÓ, a SPORTKRITIKA mindenkori állapotát is megmutatja.

Magyarországon a labdarúgásnak különös jelentősége van - írta Végh Antal. Most lenne 75 éves. 2000-ben halt meg. 1974-től írta könyveit, jegyzeteit a magyar labdarúgásról. Sokszor igazságtalanul, sokszor gorombán. De könyveinek nagy hatása volt. Az ember elgondolkodik: Uramisten, már 1974-ben is beteg volt a magyar foci?! Most sorozatot indítok, amelyben az elhunyt író előtt tisztelegve részleteket idézek labdarúgással kapcsolatos műveiből. Hátha találunk mai is érvényes gondolatokat.

2. rész (1974)

A labdarúgás révén akartunk mindig megmutatni valamit, ami a történelmünkből hiányzott, amit nem tudtunk elérni a csatatereken, a politikában, s más helyeken, más alkalmakkor sem! Felesleges a sportág történelmi múltjáról szólni, de nézzük csak a legelső időket: a sportág születésekor, meghonosodásakor már megvolt a világraszóló nagy cél: megverni az osztrákokat!...

Talán egyedül Angliában vagy a braziloknál jelenti a futball azt, amit nálunk, nyilván más történelmi-társadalmi okok miatt...

Az az igazság, hogy a magyar labdarúgás mindig is a nagy illúziók, nagy elvárások sportága volt.

Hivatkozunk a nagyszerű labdarúgómúltunkra, de tény, hogy a magyar labdarúgás még a legjobb napjaiban is csak kullogott a lehetőségei mögött. Ahányszor kellett, annyiszor énekelték ki a szánkból a sajtot. Soha világbajnokságot magyar válogatott nem nyert, de többször is veszített; a Nemzetek Kupájában, az Európa-bajnokságon megbotlottunk jóval innen a cél előtt....

Mostanában sűrűn divatos a régi futballnagyságokra, a nagy történelmi labdarúgó-dicsőségeinkre hivatkozni! Elfelejtve, megszépítve az egykori kudarcainkat.

Zalka András (a Testnevelési Főiskola labdarúgó tanszékének docense) egyik előadásában érdekes játékba vonta be hallgatóságát. A labdarúgásra vonatkozó kritikákat olvasott fel, ilyesféléket, hogy: külföldön már gyorsabban játsszák a futballt, mint mi, elhalványultak és hatástalanná váltak a magyar játékosok trükkjei, rossz az edzésrendszerünk, nem ismerik a modern futballt, keveset dolgoznak futballistáink az edzéseken, az is komolytalanul, és így tovább, tovább. Mindenki azt hitte, hogy a legfrissebb sajtóból idézett Zalka. És kiderült, hogy az idézetek az 1936-os, 1942-es, meg a jóval húsz évvel ezelőtt megjelent sportújságokból valók.

A magyar labdarúgásnak egyik nagy betegsége a sportágat örökösen körüllengő illúzió, hogy ami ma van, az teljesen új fejlemény, mert nemrég még minden jól ment, ami van, annyira valószínűtlen, hogy rövidesen minden rendbe is jön.

(Folytatás következik - holnap)

Hrepka Ádám  - Hollandia előtt.

Jobbal átveszi a labdát, és ballal óriási gólt lő az Újpestnek.

Hrepka Ádám -  Hollandia után. (Ma).  A Fehérvár tizenhatosánál tiszta helyzetben labdát kap. Egy ütem, két ütem, három ütem. Nem lő. Totyorog. A labda begurul Sebők kapus ölébe. És labdát veszít a szélen. És rosszul passzol. És elnyomják a védők.

Az MTK talán legtehetségesebbnek hitt fiatalja összeomlott.

Nem tudom, mert nem is játszott, hogyan mutatkozott be a tulipános ország NEC nevű klubjában. Az azonban tény, hogy hazaküldték. Mielőtt lejárt volna egyéves kölcsönszerződése.

Ez az első mérkőzése, mióta nem kellett Hollandiában.

Direkt úgy fogalmaztam, hogy „mióta nem kellett Hollandiában”. Pedig sokkal szelídebben is lehetne: „mióta visszajött az MTK-hoz”.

De a fiatal támadó minden mozdulata, minden gesztusa egy bukott emberről szólt.

Óriási kockázata van a külföldi szerződéseknek. A bukás kockázata legalább akkora, mint a sikerré.

2000-ben halt meg. 1974-től írta könyveit, jegyzeteit a magyar labdarúgásról. Sokszor igazságtalanul, sokszor gorombán. De könyveinek nagy hatása volt. Az ember elgondolkodik: Uramisten, már 1974-ben is beteg volt a magyar foci?! Most sorozatot indítok, amelyben az elhunyt író előtt tisztelegve részleteket idézek labdarúgással kapcsolatos műveiből. Hátha találunk mai is érvényes gondolatokat.

1. rész (1974)

A magyar futball elérkezett a mélypontra!

Mélypont? Most? De hisz hány éve hisszük, hogy mélyebbre már nem lehet süllyedni? Emlékezzünk csak Marseille-re vagy a bolgárok elleni mérkőzésre! Vajon akkor nem úgy gondoltuk-e, hogy ez már a lejtő legalja, s aztán még mindig csúszhattunk egy-egy fokot. Íme a példák, jó néhány I. osztályú hazai labdarúgó-mérkőzés Csepelen, az MTK-pályán, az Egyetértés otthonában három-négyszáz néző előtt!...

A Bp. Honvédnak a lengyel Ruch Chorzów elleni mérkőzése után a szurkolók leköpdösték „kedvenceiket”, vagy amikor az egyik „döntetlen” után kórusban szólították a csapat hívei a játékosokat, hogy „Gyertek ide!” - s amikor azok nem nagy lelkesedéssel oda is kocogtak, szitkok, átkok, káromlások zúdultak a „döntetlenező” csapatra. Mert látta azt a mérkőzést a közönség, s mindenki tudta, kinek, s miért és mennyiért volt szüksége a döntetlen eredményre!

És hányszor hallottuk mostanában a magyar válogatott mérkőzésein az elkeseredett nézők hangos fohászkodásait: csak kapnának még többet! Minél többet, minél jelentéktelenebb csapatoktól, hátha történik valami.

...az elmúlt néhány év alatt - a magyar labdarúgásban valami csakugyan történt. Például: null-nullról áttértünk a nulla-nullára. Gólarány helyett gólkülönbséget számolunk. Tavaszi-őszi szezonból megint őszi-tavaszi lett...Két hét helyett egy teljes hónapot lötyögnek a futballisták a téli edzőtáborokban...

De miért e végeláthatatlan kudarcsorozat, vereség vereség hátán? ... Ha egy válogatott csatár nem rúgta be a mérkőzésen a tizenegyest, megpróbáltunk beállítani helyette mást, aki talán berúgja. Ha az egyik szövetségi kapitány a nyilvánvalóan dilettáns módszereivel kudarcra kárhoztatta tizenegy jó szándékú futballistánk győzelmi próbálgatását, akaratát, kerestünk helyette jobb szövetségi kapitányt... Ha erősebb ellenféltől kaptunk ki, igyekeztünk könnyebb ellenfeleket keresni...

Csak azt nem mondtuk ki soha, hogy országunkban a labdarúgás velejéig romlott.

(Folytatás következik - holnap)

Ne a válogatottba hozza haza Várhidi Péter az angol másodosztályban játszó játékosokat, hanem vásárolja meg őket a Ferencvárosnak - Kevin McCabe. Ezt javaslom. S gondolom, sokan egyetértenek. Persze, elég furcsán hangzik, nekünk, ötletgazdáknak egy fityingünk sincs, csak a nagy fene okosságunk.

Nézzük a névsort azokról a válogatott szintű magyarokról, akik a brit másodosztályban vergődnek: Király Gábor (Burnley), Fülöp Márton (Stoke City), Vaskó Tamás (Bristol City), Gyepes Gábor (Northampton Town),  Halmosi Péter (Plymouth), Tímár Krisztián (Plymouth), Buzsáky Ákos (QPR) , Gera Zoltán (WBA) , Bori Gábor (Leicester), Ferenczi István (Barnsley),  Laczkó Zsolt (Leicester), Priskin Tamás (Watford).

Ott focizgatnak nyelvtudás nélkül, a brit másodosztály húsdarálójában, zömmel a kispadon, játéklehetőség nélkül, pusztán a megélhetésért.

Akár mindegyiküket át lehetne hozni a La Manche csatornán át a Duna mellé.

Minden magyar válogatott akkor volt jó, ha a gerince egyetlen csapatban játszott. A Fradi lehetne most ez a csapat.

Realitást nélkülöző ötlet?

Körülbelül annyiba kerülne a játékosok megszerzése a csapat új tulajdonosának, mint a stadion elfordítása, átépítése. Körülbelül 7 milliárd forintba.

Maradjon néhány évig a helyén a stadion.

Biztosan megtelik minden hazai mérkőzésen - ilyen csapattal.

A játékosok megszerzése pedig, nemcsak kiadás, hanem befektetés is. Ha a csapat jó, ha - mint azt McCabe akarja - bekerül a BL elitjébe, akkor a játékosok értéke jelentősen nő, s újra el lehet adni őket.

Én így láttam: 5 perc volt hátra a Liverpool-Middlesbrough mérkőzésből, 3:2-es állás, kiélezett helyzet. Támad a Boro. Lehet, hogy a Liverpoolnak - az angol bajnokság döntetlen királyának - újra be kell érnie az iksszel? Javier Mascherano (Liverpool) kirúgta a labdát oldalvonalon túlra. Luke Young (Middlesbrough) könnyedén meglökte. Mascherano tiltakozott az asszisztensnél. Az nem látott semmit. Mascherano, az argentín továbbsétált, és lazán felütötte az állát a vele vitázó Jeremie Aliadiere-nek (Middlesbrough). Aliadiere, a francia erre - jóval erősebben, és jól láthatóan - pofonvágta. Mason, a bíró elővette a piros lapot, és kiállította - egyedül a franciát. A mérkőzés eldőlt, a Boro lendülete tíz emberrel megtört, a Liverpool feljött a negyedik helyre.

Ők így látták:

Gordon Cox, a Middlesbrough szakírója:

„Mascherano visszafelé sétálva könnyedén pofonvágta Aliadiere-t, a francia hasonlóképpen válaszolt. Piros lapot kapott, s ki kell hagynia három mérkőzést.”

A Liverpool online tudósítója:

„Az idegölő hajrát jó lett volna elkerülni, de a 83. percben Downing (Middlesbrough) gólja egyetlen találatra csökkentette a különbséget, és úgy festett, ismét rágni kell a körmünket. A 85. perben az idegeket megnyugtatta, hogy a Boro csatára Jeremie Aliadiere kezet emelt Mascheranora, és ezért leküldték a pályáról.”

Én úgy láttam, hogy a bíró súlyos hibát követett el, olyan hibát, amely akár az eredményt is befolyásolhatta. Igaz, Aliadiere ütött nagyobbat. De először Mascherano ütött. Mind a kettő piros lapot érdemelt volna.

Cox kicsit mentegeti a franciát, mert „hasonlóképpen” törölte képen az argentint.

A Liverpool szakírója nem is említi az előzményt, csak azt, hogy az ellenfél játékosa „kezet emelt” Mascheranora.

Viszont a bíró működéséről egyikük sem szólt. Pedig hülye volt a bíró.

Lehet, hogy csak a mi első reakciónk, itt ebben a futball-közegben az, hogy a bíró hülye, hogy a bíró csaló? Hogy a vereségekért a bírók a hibásak?

Pedig több gól is volt. Pedig mindenféle nációjú focista rohangált a gyepen. Pedig görögtüzet gyújtottak a szurkolók.

Mégis, az NB1 tavaszi fordulójának nyitánya csak emlékeztetett a labdarúgásra. A Debrecen-Diósgyőr meccs kilencven percéből hetven élvezhetetlen volt. Rossz foci.

Miért?

A teljes képlettel nem szolgálhatok. De egy megfigyeléssel igen. Szerintem azért rossz a magyar foci, mert hazug. Ha vezetnének statisztikát arról, hogy egy első osztályú magyar futballista hányszor esik össze, haldoklik, fetreng a pályán, akkor talán világelsők lennénk. Minden sikertelen csel, rossz labdaátvétel, béna fejelés után a magyar NB1-es földre vágja magát, és a bírót lesi. Hátha kap egy tizenegyest, vagy legalább szabadrúgást.

Rossz volt nézni például - a valamikor nagy tehetségnek számító - Sándor Tamás színészi produkcióit. Pedig ő - a példakép. Pedig ő az, aki miatt ma is meccsre megy az a néhány ezer. Pedig ő az egyik, aki miatt a magyar foci ott tart, ahol tart.